A szuperhősökről, antihősökről, szupergonoszokról szóló történetek pusztán a szórakozás iránti szükségleteinket, vagy inkább (magasabb szinten) a modern korban élő embereknek a mesék, mítoszok, mondák és legendák iránti lelki igényeit elégítik ki?

Bizonyára a mese és a mítoszigény is benne van, de sztem főleg az, hogy a kisemberek tehetetlenek a nagy hatalmú szupergonoszok ellen a való életben is. Amíg a gyilkos lótolvajokat kellett lelődözni egy westernben, elég volt egy kicsit ügyesebbnek lenni náluk. Ahogy nőtt a tét, pl űrbeli szupergonoszok jöttek, úgy egyre nagyobb erejű hősökre lett szükség.

Másrészt ez öngerjesztő folyamat, mert az egyre erősebb hősök próbatételeihez egyre erősebb antagonisták kellenek. A Vasember az első részben még egyedül küzd egy ember ellen, végül egy überbrutál csapatban a hiperbrutál Thanos és csapatai ellen győznek. Kutya sem fizetne érte, ha a Bosszúállók street level zsebmetszőket hajkurásznának.

A mesék és mítoszok nem lelki igények. Azok egy konkrét emberi jellem vagy helyzet felnagyított, erősen eltúlzott bemutatása abból a célból, hogy minél több ember számára érthető legyen az adott dolog mibenléte.

A mai fejlett korban, amikor az eszközök jelentős része a mai legtöbb ember számára megismerhetetlen, érthetetlen és ezért ijesztő, a korábbiakhoz hasonlóan itt is azt mutatja be a történet, igen, van számodra félelmetes dolog, de tudnod kell, nem baj, ha te nem érted, mert ki fog termelődni egy másik csapat, amely felveszi a harcot. Az egész mese lényege a megnyugtatás, nem neked kell harcolnod! Persze nem árt, ha érted a körülötted zajló dolgokat, de elsősorban azért, hogy felismerd, mibe nem érdemes belecsöppenni, mert nincs esélyed. Egyfajta önismereti tanításnak is felfogható.