A Római Birodalom felemelkedése nélkül manapság mindenhol kelta nyelven beszélnének Európában?

Nem feltétlenül. A kelta nyelvek visszaszorulásáért csak részben felelősek a rómaiak. Azok több helyen, pl Galliában még évszázadokig fennmaradtak. Igazi visszaszorulásuk a népvándorlással következett be.

Talán mind a két tényező egyformán felelős.

A latin eredetű nyelveket is csak az egykori római birodalom központhoz közeli részein beszélik, ott sem ugyanazon a nyelven beszélnek, pl az olasz, és a francia sokban különbözik is. A germánok nem latinosodtak el, a népvándorlással sok új nyelv is Európába érkezett, de a legjobb szemléltetőhely talán Egyiptom lehetne, ami már régen arab ország, holott nem az volt, a fáraók ősi országának volt hellenisztikus korszaka, és a római uralom alatt is mrgmaradt a görög befolyás, tehát még a birodalom fénykora sem azt jelentette, hogy mindenhol latinul beszéltek.

Az alexandriai nagy könyvtár tekercseinek többsége görögül íródott és amikor a birodalom kellé szakadt, évszázadokon keresztül a görög Bizánc volt az erősebb hatalom, és mégis az veszett el, s lett az oszmán törökök központja.

Kezdjük az egészet ott, hogy az ókelta nyelv nagyon közel állt az ólatinhoz, vitatott ennek foka, de akár a kölcsönös érthetőség bizonyos szintje is meglehetett.

Persze itt is igaz, mint minden kiterjedt nyelvre, hogy a földrajzilag egymástól távolabb eső részeken élők még ugyanazon nyelvet beszélve sem értették meg egymást, vagy nem teljesen. Így, mint ahogyan egy ír szigeteki kelta sem feltétlenül értett egy hispániai keltát, hozzá kell tenni, hogy a latinhoz legközelebbi, alpoki kelták dialektusa volt a legmagasabb fokú kölcsönös érthetőségben a korai latinnal.

Mint általában igaz, itt is fennáll, hogy írott formában könnyebben érthették egymást a nyelvek beszélői, mint beszélt nyelvben, például tudjuk azt, hogy Caesar titkosított írással levelezett a galliai hadjáratok alatt, mert a lényegi tartalmát a druidák értették volna a latin nyelvű szövegnek.

A szintaxis és a nyelvtan látszólag majdnem azonos volt, és sok szó nagyon is azonos vagy eléggé hasonló volt ahhoz, hogy kölcsönösen érthető legyen. Például a "ló" gall nyelven "equos", latinul pedig "equus". Az "isteni" gallul "divo", latinul "divinus". A király gallul "rix", latinul "rex". A gallok cervesia-t ("sör") ittak, míg a rómaiak cervisia-t. A Mediolanum, Milánó ősi neve "középsíkság"-ot jelenthet kelta vagy latin nyelven.

Úgy tűnik, hogy egyes szavak betűi egyik nyelvről a másikra keverednek. Ez egyébként nem egyedülálló jelenség a rokonnyelvekben. A latin mundus ("világ") gallul dumno. A bika latinul taurus (vagy tavrvs, minthogy a rómaiak nem különböztették meg a "v"-t az "u"-tól), míg gallul tarvos.

Sok gall szónak közelebbi megfelelői vannak a germán nyelvekben, mint a latin vagy az újlatin nyelvekben. A "vas" a gallban isarno volt, ami a mai német "Eisen", a gót "eisarn" és az óangol "isern" vagy "iren" szavakkal áll kapcsolatban, de egyáltalán nem a latin ferrummal közös gyökerű. Minden valószínűség szerint a germán nyelvek átvették a kelta kifejezést, mivel a hallstatti kultúrához tartozó kelták voltak az elsők, akik vasércet bányásztak, dolgoztak és exportáltak. A "hegy" gall szava "perkun" lehetett, a gót "fairguni" és a modern német/holland/skandináv "berg(en)"-nel rokonságban. De ez régebbi indoeurópai gyökerű lehet.

Természetesen a kelta, az olasz és a német nyelvek egy közös őstől, az indoeurópai "centum" dialektusból származnak, amelyet valószínűleg azok az R1b népek beszéltek, akik Anatóliából érkeztek Európába a Duna mentén i.e. 4300 körül. A kérdés az, hogy van-e értelme három ágra osztani őket, vagy a brit, a gael, a keltibér, a gall, a leponti, a latin és az oszk nyelv mind egy nagyobb olasz-kelta család részei. Valószínűleg nagyobb távolság lehetett a kölcsönös érthetőséget tekintve az ókori ír és a gall között, mint a gall és a latin között. A walesi, a cornwalli és a breton még napjainkban is összetartozik, de az ír vagy a skót gaeltől különálló világ.

A neten találtam ezzel kapcsolatosan egy nagyon érdekes levezetést, miszerint a kelta területek latinizációja (nem a romanizációja, az nem nyelvi, hanem kulturális téma) azért volt annyira sikeres, mert minél közelebb áll egy nyelv egy őt meghódító új hatalom nyelvéhez, annál könnyebben veszi azt fel spontán folyamatként, és minél eltérőbb attól, annál biztosabb, hogy nem zajlik le ez a folyamat, hacsak nem segíti elő nagy mértékű migráció.

Így az akkád nyelvet gyorsan felváltotta unokatestvére, az arámi a Termékeny Félholdban, invázió nélkül (az arámi a sivatagi nomádok nyelve volt, szemben a nagyvárosokban beszélt akkád nyelvvel). Az arámi nyelv mégis túlélte a görög és római uralom 1000 évét, majd néhány évtizeden belül mégis felváltotta az arab, egy másik közeli rokon sémi nyelv.

Ugyanez történt az egyiptomival is, amelyet sem a perzsa, sem a görög, sem a római hódítás nem tüntetett el a köznép körében, de amelyet a muszlim hódításkor gyorsan felváltott arab, majd ezt aztán ismét csak érintetlenül hagyta az oszmán török hódítás. Miben voltak másak? Az arámi és egyiptomi nyelvet beszélők könnyen megtanulhattak arabul: ugyanaz a szintaxis, hasonló a nyelvtan, a szókincs és a kiejtés. Csak enyhe finomhangolásra volt szükség. Inkább olyan volt, mint egy új nyelvjárás elsajátítása, mintsem egy teljesen idegen nyelv, például a latin, a görög vagy a perzsa.

Ugyanez volt a helyzet a kelta és a latin között is. A gall, keltabériai és leponti nyelvű beszélők meglehetősen könnyen megtanulhatták a latint, anélkül, hogy megváltoztatták volna a fejükben a szórendet. Mintha egy mai spanyol olaszul vagy franciául tanulna, ami sokkal könnyebb számára, mint görögül, oroszul vagy japánul. Még az is lehet, hogy a köznépi latin, amely az újlatin nyelvekben fejlődött ki, a latin és a különböző regionális kelta dialektusok keveréke volt. Ez megmagyarázna néhány kiejtési változást, mint például a klasszikus latin -us végződése a köznyelvi latin -o végződéssel, akárcsak a gallban. Ha ez valóban így volt, akkor a francia, az okcitán, az olasz, a katalán, a kasztíliai, a galíciai és a portugál nem a latin közvetlen leszármazottai lennének, hanem a latin és a regionális kelta dialektusok keverékei, amelyek megmagyarázzák a jelenlegi regionális eltérések többségét. Úgy tűnik, hogy az arab nyelvjárások is meglehetősen sok szót tartalmaztak az azt megelőző nyelvekből. Az egyiptomi arab a klasszikus arab és az egyiptomi nyelvet keverte, míg a maghrebiai arab berber és karthágói hatásokat is tartalmaz. Ennek eredményeként a maghrebiai arab nem sokkal jobban érthető a szaúd-arábiaiak számára, mint például a portugál az olaszok számára.

A latin nyelv köznépi használatának elterjedése a Római Birodalomban összességeben sehol nem volt sikeres, csak az egykori kelta nyelvű területeken, Hispániában és Galliában, ami a mai újlatin Spanyolország és Franciaország nyelvi örökségében is megmaradt, valamint Dákiában (ahol pedig a helyi lakosságot nagyrészt elhurcolták rabszolgának, vagy lemészárolták, és nagyon nagy mértékű itáliai betelepítés történt ezzel párhuzamosan), míg mindenhol máshol fennmaradtak a helyi nyelvek, így például a Peloponnészosz továbbra is görög nyelvű volt a birodalmon belül, de Palesztínában sem terjedt el a latin, ahogyan Egyiptomban sem történt nyelvcsere.

Ha a finn nyelv példáját vesszük, ezt talán a legjobb szemléltetés - a történelem során soha nem létezett Finnország egészen a legújabb időkig, 1917-ig. Az a terület ott mindig Svédország volt, majd pedig Oroszországhoz tartozott, de önálló finn államalakukat ott nem állt fenn soha a történelemben.

Ennek ellenére, mivel annyira távol áll a svéd nyelvtől, mind az orosztól, nem pusztán kiejtésében, szókészletében, de nyelvtanában, mondatszerkesztésében, logikájában, így mindvégig megmaradt mind a svéd, mind az orosz uralom alatt.

A baszkok egy másik jó példa arra, hogy milyen nehéz egy teljesen más nyelvet rákényszeríteni a lakosságra. Bár a környező kelta nyelvi beszélők gyorsan átvették a latint, a baszkok, akiknek nyelve nem tartozik az indoeurópai családba, a mai napig megtartották nyelvüket.

Ugyanígy kis nyelvi szigetekként élnek a balti nyelvek, vagy az albán is.

Nagyon szemléletes példa a fentiekre a római összeomlás után újonnan létrejövő Frank Birodalom, amely nem etnikai, hanem politikai értelemben volt frank államalakulat, és amelynek a nyugati fele az új, keletről érkező frank szervezésű állammal sem vette fel a germán frankok nyelvét, így a rajnán innenső, egykori római(-gall) területeken továbbra is latinul beszélt a köznép, míg a birodalom keleti felén pedig értelemszerűen germán nyelv(ek)en. Ez tükröződik mai örököseikben, hiszen - a nevében is frank előképét hordozó - Franciaország mind a mai napig újlatin nyelvű, míg Németország pedig germán nyelvű, noha ugyanannak a valamikori frank államalakulatnak egyik és másik felét jelentik.

Összegezve tehát, igazából Európa nyelvi térképe valójában meglepően csekély mértékig változott az elmúlt mondjuk 2500 évre visszamenőleg. Majdnem minden európai ország nyelvi előképe helyben alakult ki, ott, ahol jelenleg is beszélik, nem "beköltöztek" (nyilván némi formálódással, mint az angolszász hódítás esetén az eredetileg kelta Britanniában), és Európa nyelvi térképe akár i.e. 500-ban is közel ugyanazt a képet festette:

[link]

...mint amit a jelenkorunkban is:

[link]

Ebben épp a magyar nyelv jelent egyedi kivételt az egyedi útja okán.

Tehát az én válaszom az, hogy a Római Birodalom mindezen radikálisan nem változtatott.