A tudomány vagy akár a pszichológia szemüvegén keresztül miért van oly sok felnőtt, aki nem találja a saját útját? (Alant tovább)

Ez a kérdés engem is őszintén érdekelne!

Nem vagyok pszichológus, és nem is bölcsészeti stúdiomot végeztem, de az a véleményem, hogy a rendszerváltozás körüli huszas éveikben járó emberkék sorsa keményen el lett baltázva! Nagyon sokat ismerek, és szinte mind szenved, utat keres, párt keres, kínlódik, hogy merre menjen!

A nevelésüket, az életük alapköveit egy olyan rendszerben kapták meg, amely nagyon sok tekintetből - mondhatni gyökeresen - eltér attól a rendszertől, amelyben élniük kell. Egy ember amilyen nevelést kap az élete első 3-5-10 évében, az lesz számára az etalon, ahhoz hasonlít mindent a későbbiekben. Viszont a rendszerváltás után nagyon sok dolog nem úgy működik, mint az előtt, így az etalonját, az élete alapjait (helyesebben annak nagy részét) dobhatja a kukába.

A múlt rendszerben nagy értéke volt pl. a becsületnek, azon belül is az ún. betyárbecsületnek. Ma inkább az a sikeres, akiből hiányzik ez a fajta becsület, illetve ha meg is van, nem arra helyezi a hangsúlyt. Értéktelenné vált e rendszerben ez a tulajdonság, és ezzel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Hiába becsületesek, nem haladnak vele semmire, sőt, sok esetben a hátrányukra válik ha becsületesek. Viszont mivel az életük etalonjában kiemelt értéket kapott, ezért nehezen, vagy sehogy sem tudnak szabadulni a becsületességtől.

A múlt rendszerben kiemelkedő szerepe volt a társadalomban annak, aki becsületes volt, mivel a pénz nem játszott olyan nagy szerepet mint manapság. Ma a pénz sokkal értékesebb szinte mindenki számára, mint a becsületesség, ezért is van annyi gazember és gazemberség ebben a mai társadalomban. Ezek az emberek próbálnak akklimatizálódni, felvenni a társadalom ritmusát, beilleszkedni, de lépten-nyomon a becsületesség hiányába botlanak, ami zavaróvá, egy idő után pedig frusztrálóvá válik számukra.

De ez is csak egy, a témában képzetlen, hozzá nem értő ember véleménye a kérdésről.

Talán igazak a fentiek, de szerintem a mai életforma hozza ezt magával.

Régen egy kovács fia maga is kovács lett, mert volt kitől megtanulnia a szakmát és tovább vitte az ipart.

Manapság a gyermekek nem igazán tudják, hogy milyen munka mivel jár, aztán ha már orientálódik valamerre, nehéz más irányt választani, hiszen abból továbbra sem tud semmit, illetve alig valamit, mert minden specializálódott, még azt sem ismeri fel, hogy talán más irányban boldogabb lenne.

Talán később a hobbyk jelezhetik mi lett volna az eredeti jó irány, hiszen azt szívesen csinálja az illető és tapasztalatokat is képes szerezni.

Most persze nem arra gondolok, hogy nőgyógyászból nem lesz kazánkovács, sem fordítva, hanem talán a szülők felelőssége, hogy figyeljék a csemetéik hajlamait és a tanulmányaik sorát úgy irányítsák, hogy később apró változtatással meg tudja a gyerek találni az optimális helyét a világban. Talán ha az érdeklődést észrevéve eleve abból a témakörből is ellátnák információval a gyereket, akkor az jobban tudna arrafelé fordulni, de persze itt már magának a szülőnek is egy szélesebb látókörre lenne szükség, ami nincs meg mindenkiben.

Segíthetnének még az iskolák, ha a pedagógusok feladatkörébe jobban beletartozna a nevelés, hiszen ők könnyebben fel tudnák mérni a tanulóik érdeklődési körét.

Megjegyzem ez sem egy biztos pont, hiszen a felkeltett érdeklődés az oktatási módszertől is függ. Velem előfordult, hogy nem túlságosan érdekelt a matek, de egyszer egy fiatal helyettesítő tanárnő jött be, aki a tanítás közben elgondolkodtató és roppant érdekes kérdéseket tett fel, ezzel fűszerezte a tananyagot és számomra egyből érthető, izgalmas és érdekessé vált minden. Állandóan jelentkeztem, az új tanár szerint nagyon tehetséges vagyok és meglepődött az osztályzataimon, mert addig azok nem voltak túl jók. Ettől kezdve ellenben szárnyakat kaptam, jóval túlléptem az iskolai keretet, nem csak azáltal, hogy a bátyáim könyveiből is tanultam, hanem még olyan feladatgyűjteményekből is, ami nem is volt iskolai tananyag.

Később még eredményeim is lettek, matekversenyen is indítottak, ahol jól szerepeltem, még az is megesett, hogy nyertem is, másszor meg holtversenyben a másodiknak kiáltottak ki. Hiába hoztam én is a maximumot, a díj nem volt megosztható. Iszonyatos skandalum kerekedett, mert a tanári karnak a dicsőségen túl komoly prémium is járt és sokára ültek el a botrány hullámai, mert ugye a második alig kapott valamit, még én jobban jártam, mert nekem kiegészítették a nyereményem, de a tanároknak nem, hiszen az ő munkájukat is értékelni akarták, de ez nem sült el jól a számukra.

Mindezt csak azért írom, mert a mai világban sokan soha nem tudják meg, milyen pálya tette volna őket boldogabbá, sokan meg már túl későn jönnek erre rá, vagy sejtik meg, amikor már nem tudnak változtatni.

Egyébként nem lettem matematikus én sem.

Kár.