Honnan feltételezik, hogy 13,8 milliárd éve keletkezett a világ?

Az, hogy a világegyetem tágul, azt Edwin Hubble fedezte fel. Mondjuk igencsak nagyvonalúan kezelte a mérési adatait, mert egy egyenest illesztett a mérési pontokra, amire kvázi tetszőleges görbét is lehetett volna illeszteni. Persze aztán további mérések sokasága pontosította a dolgot.

Mindenesetre azt találtuk, hogy a világegyetem olyan jelleggel tágul, hogy az objektumok távolsága egyenesen arányos azok távolsággal: v = H * r

(Ahol „v” a sebesség, „r” a távolság, „H” a Hubble-állandó.)

Ha más lenne az összefüggés, vakarhatnánk a fejünket, de ha ez, akkor a folyamatokat a múltra visszavetítve olyan képet kapunk, hogy a világegyetem minden anyaga egy pontban volt. Ha így volt, abból következik jó pár olyan dolog, ami mind a mai napig is érzékelhető, mérhető (pl. a kozmikus háttérsugárzás, vagy az univerzumban a különböző elemek aránya), amiből szintén lehet pontosítani azt, hogy milyen ütemű is ez a tágulás.

Innen meg már egyszerű a dolog. Meg kell minél pontosabban mérni, hogy mennyi is az a Hubble állandó, onnantól meg ki kell számolni, hogy egy x távolságra lévő objektum mekkora sebességgel távolodik. Ha ez megvan, akkor az időt, amióta ez a tágulás tart, ki lehet számolni t=s/v képlettel. Kb. úgy, mint mikor tudod, hogy egy autó 100 km-re van, 50 km/h-val megy, akkor tudod, hogy két órája volt ott, ahol te. Lehet, hogy te nem voltál ott, mikor az autó indul, de nem kell megkérdezned senkit – beleértve a Teremtőt sem –, hogy mikor indult, ha tudod, hogy 50 km/h sebességgel haladt eddig, és 100 km-re jutott.

(Nyilván a dolog kicsit komplexebb, ez azért egy erősen leegyszerűsített, de remélhetőleg talán jól érthető magyarázat volt.)

#8 és kérdező!

Az ezt feltételezők beleestek a papucsállatka logikai problémájának csapdájába!

(Ez a végtelen problémájának érthető megfogalmazása. Úgy is mondhatnánk, hogy a kardinális szám az az "x", amely teljesíti az "x=x+1" feltételt. Matematika nélkül ezt úgy lehetne megérteni, hogy a végtelen az, amikor elképzelsz valami nagyon nagyon nagy dolgot, majd egy még ennél is nagyobbat,majd egy annál is nagyobbat és ezt bárhányszor is ismétled, mindig lesz nagyobb és soha nem érsz el a végére. Egyszerűsítve: a végtelen azt jelenti, hogy mindig van nagyobb dolog, de soha nincs legnagyobb dolog.

A papucsállatka problémája a véges méretéből fakad. Képzeld el a végtelen univerzumot (nem fog sikerülni!) és a benne mozgó naprendszerünkben keringő Földet (ez már elképzelhető!). Most válassz ki a Földön egy tetszőleges óceánt, amely egy részén esik az eső és egyik, az óceánba hullott esőcseppben ott van egy papucsállatka. A papucsállatka azt a feladatot kapja, hogy határozza meg annak a hullámnak a kiindulási pontját, amely az ő esőcseppjét (amely már belehullott az óceánba, ahol különböző áramlatok, a papucsállatkához képest óriási úszó, és így hullámokat is keltő élőlények is vannak...) is mozgatja. Tegye mindezt úgy, hogy érzékelési lehetőségeinek a maximális határai kb. az esőcseppre terjednek ki...azért nem fog sikerülni neki, mert ha sikeresen azonosít is egy hullámot, mindig lehet egy még nagyobb tetszőleges irányú (pl. egy hullámlejtőn lefelé úszik esőcseppje, erre rájön, de arra már nem, hogy ez egy "keleti irányú hullám egy délre tartó áramlatban stb.), melynek az ő hulláma csupán egy része. Egyszerűen észlelési korlátai nem teszik számára lehetővé a "nagy egész" átlátását. És kb. az "ősrobbanás" elméletéről is ennyit...