Az embert tulajdonképpen a jutalmazó rendszere tartja életben?

Nem vagyunk rabszolgák. Természetesen tele vagyunk olyan genetikai örökletes ösztönökkel, amik biztosítják, hogy ne dögöljünk meg könnyedén, utód nélkül, sőt, ennek megtartása még örömet is okozzon.

De rabszolgák nem vagyunk. Bárki nemet mondhat a szaporodásra, sőt kompletten az életre is. Sajnos az öngyilkosság nem ritka esemény.

"semmi értelme nincs ide leszületni és valakiknek húzni az igát."

Én speciel az én életemben kicsit többet látok, mint értelmetlen igahúzást.

És élvezem eléggé ahhoz, hogy az igahúzás beleférjen cserébe.

És ettől nem érzem magam rabszolgának.

Ha te igen, javaslom a vizitet egy pszichiáternél.

A természetnek nincs célja.

Te azért maradtál életben, mert azok az életformák, amelyek nem törekedtek eléggé erre, már kipusztultak.

De ettől még lehet, hogy te is kevésbé vagy sikeres, és akkor akár ki is pusztulhatsz. Majd esetleg lesz helyetted jobb.

"Csak arra vidámult meg, mikor azt látta, hogy egy potrohos, részeg nemes tántorog előttük. Veres nadrág van rajta, és fehér posztódolmány. A süvegét már lefújta valahol a szél. A kardjának is csak a hüvelye van meg. Szüntelen botladozik benne; de azért hujángat. Végre el is bukik egy házikó előtt, mintha csak kiválasztotta volna az egyetlen sáros helyet az utcában: esővíz felfogására volt ott egy lepedőnyi széles, ásott gödör. Bizonyára kacsák kedvéért ásták. Térdig süppedt belé.

Jancsi röhögött. Szikárdusz fráter megállt, és hátratekintett. Bizonyára azt nézte: van-e valaki, aki az emberen segítsen? De csak egy nyolcéves forma leánygyermek futott elő az udvarból cseresznye színű szoknyában egy nagy cirokseprűvel. Szikárdusznak a kezét rohanta meg egy csókkal, s bámulva meresztette a szemét Jancsira.

A részeg jókedvét nem zavarta az esés.

- Kik vagytok? - kiáltotta vígan Szikárdusznak. - Barátok vagytok? Bolondok vagytok! Nem tudjátok, mi a jó!?

- Hogyne - felelte nyugodtan Szikárdusz -, hiszen látjuk: sarban heverni a jó!

S odább lépett.

- Látod - mondta Jancsinak -, ez az ember latszik neked, hogy úr, pedig nem úr. Rab. Testnek rabja.

Egy csoport fekete köpenyes ember állt az utcán egy olyan ház előtt, amely beljebb épült, mint a többi. Hegyes, hosszú posztósüveget viseltek, feketét, olyat, mint a fordított tölcsér. Többnyire göndör szakállú s hajlott hátú emberek voltak. A köpönyegükön elöl-hátul tenyérnyi piros posztószelet virított. Csaknem mindenkinek a kezében volt valami ruhaféle: selyemszoknya, dalisaru, sarkantyús sárgacsizma, kard, süveg, rámás kép, a hátukon is kinek zsák, kinek zacskó, kinek nadrág. S valamennyinek hevesen mozgott a szája s a jobb keze. Lármásan fecsegtek, vállukat rángatták, kezüket terjegették.

A csoport közepén egy asztalka állott. Az asztalkánál egy agg zsidó ezüst denárokat olvasott három fiatal elé. A negyedik a fejét a jobb vállára hajlítva írt ónnal sebesen.

- Látod: pénz rabjai.

És szótlanul haladt tovább.

Lenn a hévizi malomnál három bársonydolmányos, bársonysüveges úr lovagolt el. A szél a lovak sörényét halról-jobbra borzolta.

Ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön a boglár, karjukon az ékes kövek. A lovak csótára is csillogott a kövektől.

- Látod - mondta Szikárdusz -, pompa rabjai.

Jancsi utánuk bámult.

- Mindenki rab-e? - kérdezte félénken.

- Mindenki - bólintott Szikárdusz.

- A király is?

- Király is.

- Kinek rabja a király?

- Nemzet rabja.

- Mink is rabok vagyunk-e?

- Mink is.

- Mink kinek a rabjai vagyunk?

- Isten rabjai, fraterkám.

Szótlanul mentek tovább."

(Gárdonyi Géza)