Normális, hogy még mindig sokszor sírok utána?
Tavaly szeptemberben itthagyott a kutyusom, ő volt az úgymond első kutyám. (Előtte is volt kutyánk, de nagyon kicsi voltam, nem emlékszem rá.)
2016 januárjában hoztuk el a menhelyről. Apám nagyon nem szereti az állatokat, érte is vagy 7 évig könyörögtem.
Már több, kb. 8 hónapja, hogy nincs itt, de még mindig nagyon sokszor sírva fakadok, ha meglátok róla egy képet, videót, akármit.
Mikor elment, rá egyből másnap reggel jött hozzánk be egy kóbor kutya, akit úgy 2 hét után elvittünk orvoshoz, kozmetikába, átiratni a chipet. Kiderült, hogy a volt gazdája csak úgy továbbadta, aki másnak is továbbadta, és gondolom megszökött, így került a mi környékünkre.
Én ezt nem véletlennek tulajdonítom, hanem úgy vélem, a régi kutyám lelke benne is ott van, és ez valahogy megnyugtat. De ettől függetlenül még mindig sokszor sírok érte, mert sok mindent akartam vele együtt csinálni, borzasztóan hiányzik. Úgy megsimogatnám, megölelném.
Bocsánat, szerintem az érzelmek beszélnek belőlem, de nagyon rosszul esik, hogy soha nem fogok ezen túllépni.
válasza: válasza:Persze, hogy normális. Egy kisállat halála mocskos mely sebet tud ejteni az ember lelkén :(
Som erőt és kitartás neked és próbálj vigaszt meríteni az új kutyusbol.
válasza:Normális.
Én a sok-sok éve meghalt kutyáimra is elszorult szívvel, szomorúan gondolok. Ha éppen amúgy is rosszabb napom van, akkor sírok is...
Most van egy 13 éves kutyám, és mivel időközben én is érettebb lettem, hozzá már lényegesen jobban kötődöm, sőt! Olyan kapcsolat van köztünk, amit még emberrel soha át nem éltem.
Nem nagyon akarom elképzelni, hogy milyen lenne nélküle az életem, teljesen kiüresedett, és depressziós... de az biztos, hogy nem 1, nem 2, de több év múlva is nagyon fájni fog a hiánya. Nekünk ő teljes értékű családtag. Nagyszülő, szülő hiányának fájdalma sem múlik el, végigkísér amíg élsz, csak idővel hozzászoksz... ez nálunk háziállatra teljesen ugyanúgy vonatkozik.
válasza:Nagyon kedvesek vagytok, köszönöm szépen a válaszokat. Jól estek, tényleg.
Utolsó, őszinte részvétem a kutyusodért. :( <3
Ami még nyomja a szívem az az, hogy sajnos úgy érzem, mintha neki sem tudnék megadni mindent. Apám gyűlöli őt, a garázsba is ritkán engedi be. Azt szoktam, hogy a teraszajtómon este behozom magamhoz, és nagyon koránra beállítok ébresztőt, és mielőtt meglátná, kiviszem. Viszont annyira rossz, hogy nem tudok mindig vele lenni, egy esős napon kint kell lennie, mert apám nem engedi be, és szomorúan figyel befele, olyankor úgy megszakad a szívem:( De ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy ha nem fogadtuk volna be, valószínűleg már nem is lenne életben.
De tényleg imádom őt, ahogy anyukám és a nővérem is. Egyedül apám utálja. És annyira sajnálok szegény állatot!:(
Most úgy tűnik, hozunk mellé a menhelyről egy társat, hogy ne legyen egyedül. Már márciusban kiválasztottunk egy kutyát, de jött a karantén, és a szüleim fejében hirtelen bekattank valami, hogy nem kell az a kutya ilyen időkben, és mások örökbe is fogadták. Tehát a héten talán megint megpróbálkozunk ezzel a társ dologgal, legalább eggyel kevesebb kutya fog a menhelyen gubbasztani, és boldog lehet:)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!