Ezért jogos a bűntudatom?

Nem fogok senkit sem lepontozni, tényleg őszintén érdekelnek a válaszok, nem kell azt írni amit valójában hallani akarok.

3 éve halt meg a kutyám 14 évesen, nagyon megviselt, és igazából most is hiányzik egy kicsit.

A húgom ideiglenes befogadó, mindig sok kutyája van, néha túlvállalja magát, de azért egész ügyesen talál jó gazdikat.

Neki is 4 állandó kutyája van, meg van hogy még 2-3 ideiglenes.

Fél évvel a kutyám halála után befogadott egy kölyköt, olyan 4-5 hónapos lehetett.

Nem tudni hol és mit élt át, de minden rezzenéstől félt, bepisilt ha kicsit is megijedt.

Akkor nagyon sokadik kutya volt, abszolút túlvállalta magát, így megkért, hogy egy-két hétig foglalkozzak ezzel a kiskutyával aztán lesz gazdája. (igen, ez trükk volt)

Nem tudom miért, de bevállaltam, tervezgettem menhelyről egy kutyát, és gondoltam megnézem készen állok e egy másik állatra. (ha nem akkor legalább nincs baj, úgyse marad)

Na, hát mondanom sem kell azóta is nálam van ez a kutya, és természetesen már maradni is fog.

Viszont nagyon sokáig nem bántam vele jól, olyan értelemben, hogy szinte semmilyen szeretet nem adtam neki, mert nem akartam hozzá kötődni, tekintve, hogy megy majd tovább.

E mellett ugye ő egy elég speciális igényű kiskutya volt, egy komolyabb kutyás "terapeutának" is feladta volna a leckét, nemhogy nekem.

Nem elég, hogy speciális igényű, de e mellé még buta és "béna" is. Egy átlag kutyához képest mindenképp.

Olyan nehezen tanult meg bármit is.

Lehet ez az én hibám is, az előző kutyám nagyon tanulékony volt, sokszor nem tudtam hogy hogy kezeljem.

Fizikailag sosem bántottam, de mivel a szobatisztaság sem volt egyszerű, nem egyszer kiabáltam vele, amitől mindig nagyon megijedt, elfutott, elbújt.

Valahányszor megnézem a régi képeket amiket csináltam róla annyira felidézi bennem azt az első kezdeti nehéz időszakot, és látni rajta a félelmet a képeken is, nagyon sajnálom.

Bár bénának és butának nevezem, ezt nem feltétlen negatívumként írom, mára már ez egy szórakoztató tulajdonsága. (eleinte zavart)

Volt, hogy annyira elegem volt már belőle, hogy körbe kérdeztem mindenkit, hogy nem kell e neki, sőt ultimátumot adtam a húgomnak, hogy vigye innét.

Egy nagyon kedves történet fűződik az "áttöréshez" amikor bennem is megváltozott valami, és amikor eldöntöttem hogy marad. Csak már így is egy regényt írtam, és ezt most nem akarom leírni.

Mostanra köztünk megvan az összehang, szerintem soha egy kutya sem ragaszkodott hozzám ennyire, már-már megható a ragaszkodása. (és ezt mindenki megjegyzi, hogy mennyire oda van értem ez a kutya)

Nem lett "normális", ugyan úgy megvannak a korlátjai, bizonyos dolgoktól most is fél, de rengeteget fejlődött, és valami tanulás is ragadt rá.

Nem ilyen kutyára vágytam, de örülök, hogy így alakult.

Viszont úgy érzem, hogy ezt a bűntudatot sosem fogom magam mögött hagyni, hogy miért bántam vele úgy ahogy, mikor már 4-5 hónaposan annyit szenvedett, még én is kételyek között hagytam egy darabig.

Ha a húgom nem fogadja be, akkor lehet, hogy most is egy menhelyen élne, de ha nem nekem passzolja le, hanem rögtön talál neki valakit akkor lehet, hogy sokkal jobban alakult volna a kölyökkora, és ezt sajnálom.

Ő egyébként úgy gondolta, hogy én ideális gazdája lehetek.