Az, hogy a kutyám apámra hallgat, de annó engem követett árnyékként itthon, aztán velem akart és akar aludni, azt jelenti, hogy engem jobban szeret? (többi lent)

Én a fejem tetejére is állhatok, soha nem fogom tudni póráz nélkül sétáltatni, semmi nem válik be, hogy fele olyan domináns legyek a kutya szemében. Tehát nem én vagyok a főnök, noha én foglalkozom vele, én viszem sétálni napi 3x és zömében tőlem kapja a vacsit, heti kétszer apámtól. Mikor idekerült négy éve, árnyként követett a lakásban, vécére sem tudtam menni nélküle két hónapig. Aztán ahogy nem idegenkedett, feljött az ágyra, és végül hozzám telepedett le, a lábamhoz. Így vagyunk régóta. Eleinte apámmal aludt, az én életemet megkeserítette, csakis az én holmijaimat tönkretette (4 papucs kuka, 2 ágygarnitúrám, négy kispárnám, két telefontöltő, három elrakott cipőm, az asztalomról valahogy leszedte a vaskos, tételes és mással teli irattartómat és összerágta, egyúttal a házimat szétrágta vagy tépte, éjjel álmomban húzta ki alólam a párnát, stb). Akkor volt 2 éves, én meg idegbetegnek éreztem magam tőle. Apám szerint látszott rajta, hogy imád engem, ezek ellenére.

Aztán mostanra ezek a múltba vesztek, de továbbra is gondolkodom, hogy vajon a viselkedése, hogy engem választ alvócimborának (mehetne apámhoz, ha akar, de ha én éjjelre becsukom az ajtómat, ő az ajtóm elé jön, vagy nem sokkal mellette telepedik le), hogy védelmezően áll apám és közém (nem mintha kéne, de csinálja) háttal nekem, vagy amikor azt hiszi veszekszünk és békebíróként ugat egyet és apámra ugrik (semmi komoly, farokcsóválva teszi, aztán akár nyújtózik is egyet így, miután látja, hogy a beavatkozás sikeres volt és "nem veszekszünk"), ezek azt jelentik, hogy engem szeret a legjobban? De ha így van, miért van az, hogy az én szavam nem számít, míg apámé azonnal?