Milyen az élet egy idős vak és rossz hallású kutyussal?

A mi egyik németjuhászunk élete utolsó három évét töltötte teljesen vakon. Családi házban, nagy udvaron, ki-be járt, addig is, azután is.

Meglepően magabiztosan mozgott, a terasz négy lépcsőjén is ugyanúgy szaladt le is, fel is, mint előtte. Akik az utcáról látták - nemegyszer rohanni is az udvaron -, el sem hitték, hogy nem lát. Ha például autó állt az udvaron, még futás közben is kikerülte. Néha nem mertem odanézni, de teljesen ébren sosem hibázott.

Vagy, amikor betonoztunk és nagy kupac sóder és homok volt az udvaron, azt is megszagolgatta, aztán figyelembe vette mozgáskor, hogy ott vannak.

Lehet, hogy nagy bútorátrendezés ideig-óráig gond lett volna, de azért egy kihúzott szék nem jelentett problémát.

Akkor volt néha kisebb gond, ha hirtelen ébredt álmából, mert olyat hallott, ami miatt sürgősen intézkedni akart. Ilyenkor, nemegyszer, fal-, vagy bútor felé indult el; kisebb-nagyobb ütközések voltak ilyenkor. Akkor megállt, gondolkodott (a feleségem ilyenkor mondta, hogy most van nála az „újratervezés”, mint a GPS-nél), aztán már sietett, futott is a jó irányba.

Egy idő után megfigyeltük, hogy ébredés után, óvatosabban állt fel, és kis késleltetéssel indult; rájött, hogy ilyenkor nem jó egyből felugorva sietni.

A viselkedése sem változott, magabiztos maradt, még a szomszédék macskáit is ugyanúgy hajkurászta, mint amikor látott. Utcán sem vettünk észre változást, szépen sétált; nem ijedezett. Persze nagyobb egyenetlenségeknél, gödörnél terelgettük.

Ő jól hallott. Nem tudom, hogy az mennyire segítette. Gondolom, hogy sokban.