Miért van az, hogy a menyre hárul az anyóssal való konfrontáció és nem a “kicsi fia” beszéli meg az anyukájával a dolgokat?

Az én férjem mindig azzal jött, hogy szerinte nem probléma amin problémázok!

- Anya nem úgy gondolta, biztos nem rosszból...

- Biztos nem gondolta, hogy bántó amit mond!

- Mert a te családod is...

- Már megint veszekedni akarsz?

Mindent elkövetett, hogy neki semmi szín alatt ne kelljen állást foglalni valamelyikünk mellett, de ha mégis természetesen anyuka semmit sem rosszból tett, én meg mindent beképzeltem és felfújtam vagy ugye félreértettem!

Amikor megismerkedtünk még nem láttam át a családjában uralkodó helyzetről. Anyuci pici fiának tűnt sokáig a fent elsoroltak miatt egyrészt. Aztán ahogy figyeltem őket, laktam is náluk, akkor láttam hogy nem szimpla család az övék, hanem egy

nárcisztikus anya egy nárcisztikus gyerekkel (férjem testvére) illetve a férjem - a másik gyereke ugye...

A férjemet sokszor zsarolta mártír szövegekkel anyósom mint pl éhen hal nélküle. A férjem volt a FÉRFI a családban, rátette a lelkiterhet. Ha férjem önállósodni akart volna, rögtön bevetette a nélküled végem jelenetet és az el akarsz hagyni című felvonást...

Természetesen mindent megbocsát anyukának bármit tesz mert bele nevelte erősen, hogy neki el kell mindent nézni mert Ő SZÜLTE, hát feláldozta az életét, hogy neki jó létet biztosítson! Ja és konkrétan kijelentette hogy nem viselné el ha a fia megmondaná szemtől szemben neki, hogy "anyám! Miért mondasz vagy teszel ilyet? Megsértettél engem!" VAGY "most hibáztál anya!" Mert anyósom sosem hibázik (magáról ezt gondolja ugye), ha igen akkor el kell nézni neki mert szar volt az élete stb.

A másik gyereke volt mindig is az atyaúristen (de most már tetőfokára hágott) akinek egy rossz szót nem szól, neki semmit sem kell anyukának sehogy segíteni, a legszebb, legokosabb, s ha a 2 testvér összeveszett mindig a férjemet cseszegette, hogy béküljön már ki! A másik gyérekének nem kell normálisan viselkedni. Éppen utálja a saját testvére a férjemet és anyósom ezt olyan természetességgel veszi, mint hogy süt a nap!

A férjem meg volt mindig is "fenyítve" érzelmileg, ha nemet mer mondani az anyjának, akkor azért lelki büntetés fog járni meg folyton bűntudatot keltett. Sokszor mondta azt is, hogy: "nekem kéne az elsőnek lenni neki!" Úgyis hogy én már ott voltam. Nyilván engem ellenfélnek kezelt és ha a férjem nem dugta volna homokba a fejét (mert bele nevelték hogy ne merjen se szólni és amit látsz az úgy természetes) láthatta volna mit művelnek velem! Amit vele is tulajdonképpen!

A nagyra tartott anyuka most hogy külön életet élünk, egyátalán nem kíváncsi a fiára. Már nem kell a fia...

Sajnálom a férjemet, hogy ebbe volt belekényszerítve és annyira "természetesnek" veszi (a mentség: mégis csak az anyám) ő is ahogy az anyja sértegette őt a tetteivel! Szörnyű... Rettegett szembe szállni vele, inkább rám hárította egyszer amikor tudta nagy balhé lesz abból egy dologból. De akkor nem hagytam hogy elbújjon. Lett is balhé...