Mit tegyek, lesajnálnak mert programozó vagyok?

Párom (sőt lehet hamarosan feleségem) szülei nagyon rendes emberek, jól kijövök velük, szeretnek is engem, egyetlen egy probléma van csak velük. Mióta megtudták, hogy programozóként dolgozom (ráadásul egy neves cégnél, meglehetősen jó fizetésért), elkezdtek lesajnálni. Félreértés ne essék, nem lenézni, hanem lesajnálni, Tehát ugyanúgy szeretnek, ugyanúgy kedvesek velem, csak mindig mondogatják, hogy úgy sajnálnak, hogy egésznap ülnöm kell és a képernyőt bámulnom.

Már nem azért, de manapság az irodai munkál 80%-a képernyőbámulás. Sőt a fiatalok is egésznap a Facebook képernyőjét lesik, szóval ne csináljunk már úgy, mintha egyedül a programozók bámulnák egésznap a monitort. Meg én tényleg szeretem csinálni, ez álmaim munkája.

Ront még a helyzeten, hogy párom és a családja (apukája és a két bátyja, de párom is) nagyon-nagyon gyakorlatorientált, műszaki emberek. Amolyan ezermesterek, akik mindent megszerelnek, megjavítanak. Akiknek a hobbija, hogy hétvégente ezt-azt javítanak.

Én viszont irtózom az ilyesmitől, és nincs is hozzá semmi érzékem. Utálom és untat. Úgyhogy szégyen nem szégyen, férfi létemre nem tudok zárat felszerelni, polcot felfúrni, szöget beverni a falba, és a többi otthoni barkácsdolog. Egyszerűen nem érdekelt, régebben a szüleim csinálták az ilyesmit, most meg a párom. Ő például imádja. Elvileg úgyis egyenjogúság van a nemek között, szóval ha ő ért hozzá és szereti is, akkor úgy vagyok vele, hogy csinálja meg ő. Én például sütni/főzni szeretek, úgyhogy amíg ő fúr/farag, addig én sütök,főzök. Ez most nem hangzik túl férfiasan, de őszintén szólva lesz*rom a hagyományos modelt, hogy a férfi fát vág, az asszony meg főz.

Lényeg a lényeg, hogy párom családjának az a fixa ideája, hogy azért lettem programozó, mert nem értek a műszaki/gyakorlati dolgokhoz. Mivel jól keresek, és jól is állunk anyagilag (saját ház, autó, megtakarítás), kitalálták, hogy mostmár anyagilag biztonságban vagyunk, úgyhogy nem kell továbbra is azzal kínoznom magam, hogy napi 8 órában a képernyőt bámulom, majd ők kitanítanak, és akkor beszállhatok a családi cégükbe. Tudni kell, hogy a családi cég az ilyen szerelő kisvállalkozás, víz, villany, fűtés stb. Van megrendelés, úgyhogy elkéne még egy ember.

De ezt tényleg teljesen jószándékúan vetették fel. Most erre mit lehet reagálni? Szeretem a munkám, jó vagyok benne, jól fizet, a műszaki dolgokhoz meg 0 érzésem van. Jóban vagyunk, nem akarom elrontani a viszonyt, de hiába reagáltam rá nagyon-nagyon udvariasan, nem akarják megérteni.

Elkezdtek győzködni, hogy de náluk is jól tudnék keresni, meg az mindennél többet ér, hogy mozoghatok, emberekkel találkozhatom, fizikai munkát végezhetek stb., és nem kell egésznap a képernyőt bámulnom.

Komolyan, sokszor már azon vagyok, hogy a képükbe ordítom, hogy b****meg, én szeretem bámulni azt a ki****** képernyőt!!!

Valakinek valami ötlet, hogy hogyan lehet a berögződött viselkedésüket megváltoztatni?