Ott vagyunk, ahol a part szakad, merre tovább?

Nem az első az idők során, hogy harcban állunk anyósékkal a maguk "kihaénnem" stílusa miatt.

Sajnos a legapróbb lépést nem hajlandóak megtenni, csak tőlünk várják a változtatást. Mindig minden úgy van, ahogy azt ők eltervezik.

Nem először adjuk meg nekik, hogy komoly szándékkal újraközeledünk, de most újra keresztül gázoltak rajtunk.

Tudjátok, mindez azóta van, hogy van az unokája.

Ezúttal már nem is én vagyok mérges, mert én már beletörődtem, hogy nem fognak változni.

Most férjem akadt ki. Ezúttal ugyanis őt sértették meg igazán, az ő befektetett kétkezi munkáját és jószándékát lenézve.

Anyós mintha mi sem történt volna, úgy tesz, férjem meg itthon duzzog nekem...hát megkértem anyóst, hogy beszéljék meg a dolgot.

Erre eltelik 5 nap (eleve, mi tartott eddig?) és eljön mérgesen elmagyarázni, mit adjak át a fiának. Na ha én ezt mind átadom, azt hiszik, bármi javul?

A lényeg, hogy mi fogadjunk el bármit, amit csinálnak. Mi érezzük sértve magunkat? Hogy merészeljük? Ők semmit sem tettek! Ellenben olyan pitiáner dolgokat sorol, hogy mi miben sértettük meg őket (egyébként fantazmagóriákkal! Kitalálnak dolgokat, sosem tudod, honnan érkezik a következő csapás).

Na most tudni kell róluk, hogy mindenkit kibeszélnek a hátuk mögött, bennem ezért szakadt meg a bizalom néhány év után. Minden rokon vagy barát, amint elmegy, egy hülye, bunkó, semmit se csinál jól szerintük.

Csoda, ha azt érzem, rólam is ilyeneket mondhatnak? Főleg, hogy ma miket hordott össze a fiáról és gondolom, negyedét sem meri bevallani annak, amit gondol...

Nemhogy felnőtt módjára megbeszélnék, velem üzen.

Velem, akivel évek óta gondja van.

Őszintén, ti mit kezdenétek ezzel?

Adjam át férjemnek, amit üzen?