Emberek, akiknek titokban pótapájuk, pótanyájuk volt/van! Hogy mondhatnám el neki, hogy milyen hálás vagyok neki? Meséljetek saját sztorikat!

Sehol nem találok sorstársakat ezt a témát illetően.

A vér szerinti szüleim elég szerencsétlenek voltak, mint két tinédzser akiknek véletlen becsúsztam. Se apám, se anyám nem tudott olyan mély kapcsolatot kialakítani velem, amit vártam. Nem foglalkoztak a lelki szükségleteimmel, nem tudtam odamenni beszélgetni egy megbízható figurához. Most már békében vagyunk, néha találkozunk, és meg van az a társaságom is, akikkel elengedhetem magam.

Viszont középiskolában volt egy tanárom, akibe azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Akkoriban gyakran összekevertem a rajongásom, apakomplexusom a szerelemmel. Meg még egy jó ideig, kb 20 éves koromig, amikor is szintén tőlem 5-8 évvel idősebbekkel jöttem össze.

Az az ember 50 körüli volt, egy olyan tantárgyat tanított, amit nem is szerettem, de ő megszerettette velem. Már első pillanatban valami hatalmas biztonságot éreztem a közelében, és határozottságot. Először odajártam hozzá beszélgetni, és ő kellően távolságtartó és barátságos volt. Rögtön azt éreztem, hogy ő is kedvel, mint diákot.

Egy népszerű tanár volt, akit mindenki kedvelt. Ha másra figyelt, féltékeny voltam. Néha szándékosan kiprovokáltam a figyelmét valamivel. Mindig a legjobban reagált: vagy kedvesen elhárított, megnevettetett, vagy szigorúan helyre tett négyszemközt, ha meggondolatlanságot csináltam. A következetessége és a kedvessége, figyelme nagy hatással volt rám, mivel sosem tapasztaltam még ilyet.

A szalagavatón terveztem beszélni vele, hogy mennyit segített, de egyrészt nem volt alkalmam, másrészt nem volt bátorságom.

Úgyhogy csalódottan zártam a sulit.

Azóta 2-szer találkoztam vele öregdiák találkozón, de ott is bátortalan voltam, és

Eltelt azóta 8 év.

Ha sikerem van, elmondanám neki, ha problémám van, megnyugtat, ha rá gondolok.

Elvétve álmodok is vele (mint pl. ma is), és akkor egész nap arra gondolok, hogy milyen sokat jelent nekem, miközben nem is ismerem. Szintén nagyon ritkán, de hirtelen valakire azt hiszem az utcán, hogy ő az, és feltöltődök energiával.

Viszont fogalmam sincs, jó ötlet-e beszélni vele. Nem feltétlen akarom megismerni, meg barátkozni vele, mert az olyan erőltetett... Csak egy sört szeretnék inni vele. De mindig arra gondolok, hogy úgyis fontosabb dolga van, és hogy igazából lehet hogy már nem is emlékszik rám. :D Ehhez képest nevetséges, hogy nekem életem nagy meghatározó alakja.

Szóval nem tudom, mit mondanátok neki, meg mikor, meg hogy?

Eléggé félénk vagyok alapjáraton.