Mi volt a legértelmetlenebb, legkárosabb dolog, amit szüleitek tettek a megnevelésetekre (nem fizikai erőszak)?

Volt fizikai erőszak is. Nem agyonvertek, de egy lánygyereknek elég gáz volt a sok pofon, szíjalás, ilyesmik.

Soha nem engedtek sehova, több barátot is elvesztettem amiatt, mert nem találkozhattam velük egész nyáron, hiszen otthon kellett rohadnom és dolgoznom.

Elvárták, hogy kitűnő tanuló legyek, és mivel verés járt a rossz jegyekért, esetenként nem mertem otthon bevallani, de akkor meg attól rettegtem, hogy mi lesz, ha kiderül. Emiatt sokszor este olyan gyomorgörccsel feküdtem le, amit a menstruációs görcsökhöz tudnék hasonlítani. De nemcsak fizikai terror volt, egyszer pl. szeptemberben kaptam egy négyest és utána egész félévben azt hallgattam, hogy jaj, miért kellett az a négyes, milyen rosszul mutat az ellenőrzőmben.

Nálunk mindenben az apámnak volt igaza, semmiben sem lehetett neki ellentmondani, véleményt sem volt igazán érdemes formálni. A jelenlétében leginkább csendben voltam, hogy lehetőleg ne legyen feltűnő, hogy ott vagyok. Ha lehetett, visszavonultam a szobámba.

Nálunk is volt kajával való terrorizálás, kisebb koromban mindig megkérdezte, hogy mi volt az ebéd az iskolában és megettem-e. Általában nem, mert undorító kajákat adtak, ilyenkor mindig megpofozott. Az étkezési zavaromhoz az is hozzájárult, hogy sohasem kaptam zsebpénzt, így később a kajapénzemet költöttem arra, amit minden más gyerek megvehetett magának a zsebpénzéből, így egész nap éhes voltam, otthon meg aztán felzabáltam a fél hűtőt. Akkor alakult ki az az étkezési zavar, ami aztán egész életemben elkísért. Azóta sem tudtam soha normális módon viszonyulni az ételekhez, és kórosan el vagyok hízva.

Már rég felnőtt nő vagyok, de a mai napig nem mernék az apámnak ellentmondani. Persze amint lehet, elhúztam otthonról. De egy elnyomott, szociális fóbiás ember vagyok, így nem mondhatnám, hogy nagyon sokra vittem az életben. Van egy vállalkozásom, amiből megélünk, de a szociális fóbiám értelemszerűen erre is rányomja a bélyegét. Nem tudok úgy tárgyalni ügyfelekkel, ahogyan kellene, számos képesség hiányzik belőlem ehhez, pedig egyébként értelmes, intellingens ember lennék.

Annyit hozzá kell még tennem, hogy nem a vér szerinti apám nevelt fel, és szerintem ez az ember egyszerűen gyűlöl engem. Anyámról meg annyit, hogy ő semmiről sem hajlandó tudomást venni, ami nem illik bele az ő kis rózsaszín világába. Ő eldöntötte, hogy ebben a családban mindenki szeret mindenkit, minden gyönyörű és csodás, a terrort és veréseket simán letagadja, elbagatellizálja.

Mindig megkapom tőlük, hogy én csak ezeket tudom felsorolni, miközben ők felneveltek, rengeteget foglalkoztak velem, mindenem megvolt, utazhattam stb. Igen, ez is hozzátartozik a történethez. Lehet, hogy igazságtalan vagyok?

Nagyon durvákat írtok ti is. Ennyi szemét bolond ember, csak tudnám, minek ezeknek gyerek?

Anyám mindig hangoztatta, hogy legszebb álma lenne, ha elköltözhetne egy lakatlan-szigetre és többé nem látna minket. Kisgyerekként ezt el is hittem.

Ha ötösnél rosszabb jegyet szereztem, ordibált vagy megbüntetett. Egyszer egy szövegértési dolgozatnál nem szereztem max pontot (így is ötös volt) és azért is leszidott.

Egyszer kettest szereztem egy hittan dolgozaton (röpdolgozat az aznapi óra anyagából, mivel a tanárt felidegesítette az egyik gyerek), nem mertem hazamenni, egy órán keresztül bújkáltam a patakparton.

Ami legjobban megmaradt, hogy ötödik környékén hármast kaptam angolból valamikor novemberben (csak a jegyeket mondta el a tanár, jóval később osztotta ki). Az év hátralévő részében nem használhattam semmilyen elektronikai eszközt. Mikor januárban visszamentünk iskolába szünet után, kiosztották a dolgozatot és kiderült, hogy a tanár elszámolta a pontokat, valójában ötös lett.

Mikor középiskolába kerültem egyszerűen nem bírtam feldolgozni évekig, hogy itt már nem tudom tartani a kitűnő átlagot, depressziós és pánikbeteg lettem. Később javult, de még érettséginél is sírtam, mikor kiderült, hogy az informatika érettségim "csak" 94%-os lett. Igyekszem dolgozni ezen, de mai napig beteges maximalizmusom van és mindig másokhoz hasonlítgatom a teljesítményem.

Anyám mindig azt mondta hogy: Anya nem fog téged szeretni ha nem tanulsz. Anya nem fog örülni hogy ha XY gyerekkel barátkozol mert ő nagyon sokat rosszalkodik. Mindig rettegtem a szeretet megvonásától.Utólag kiderült hogy nem is szeretett.

Apám meg mindig azt mondta hogy téged csak a lakástámogatásért csináltunk. Meg hogy elzavarlak a háztól ha valami hülyeséget csinálsz vagy ha balhéba keveredsz. Mire felnőttem apámnak megkönnyebbítettem a dolgát. Nem kellet elzavarnia,leléptem magamtól is.