Hogyan dolgoztátok fel a gyermekkori rossz élményeiteket, traumáitokat?

Köszi a kommenteket.

Hát, az én szerelmi történetem :D kicsit bonyolult, és röhejes annak nevezni, mert kilencszer láttam egy év alatt, és cseten voltunk kapcsolatban egymással, emesenen. De nagyon megszerettem, őrülten. Aztán anyám meghalt, és most nem találom a helyem, ha egyedül kell lennem egy helyen, ahol nincs senki, szorongok, rosszul érzem magam. Pedig én aztán jól bírtam a magányt, mert sokat voltam egyedül, mert engem általános iskolában és középiskolában is folyton kiközösítettek. Az első olyan barátnőmet, aki nem használt ki 18 évesen szereztem. Általános iskolában azt csinálták velem, amit másokkal is, hogy körbe álltak, és elkezdték ütni az asztalt, és káromkodva nevettek, az állatoktól egyáltalán nem féltem soha, mert sokkal szelídebbek, mint az emberek, de az emberektől gyerekkoromban úgy féltem, mint a tűztől. Hát, az én családomban is az öcsémmel kivételeztek, de én meg olyan is voltam, hogy sosem fogadtam el semmit, ha valamit megtudtam szerezni, akkor az az enyém lett, ha nem, akkor vártam, amíg megszerezhetem magamnak. Persze rengeteget segítettek nekem is a szüleim :), de mindig az öcsém volt a kedvenc, és nem csak az anyukám szemében, hanem a rokonokéban is. Egyetlen ember volt, aki tisztelt és emberszámba vett a családomból, és az az édesapám :). Az anyám és az öcsém sokszor úgy bánt velem, mint egy nem teljesértékű emberrel, mert gyengébb voltam náluk, de lehet, hogy nem volt így, csak én éreztem így :). Najó, nem csak így éreztem :D, ez nem igaz, tényleg volt, hogy csúnyán viselkedtek, vagy csúnyán akartak viselkedni velem. De én mindig úgy tartottam, hogy az öcsém meg az anyám egy kompánia, és a legjobb, amit tehetek, ha elmegyek otthonról, mármint elköltözöm, így is lett, elmentem amint lehetett otthonról. Nem sokat késlekedtem. De engem nem bántott, hogy az öcsém több mindent kapott :), mert nekem sose kellett semmi. Az egyetlen dolgot, amit akartam, hogy szeressen, anyám sosem adta meg nekem, hát a pénze végképp nem kellett :). Miután a békejobbomat elutasította, elég durván... - az emberek néha érthetetlenül durvák - azután már a békével se próbálkoztam. Talán ezért is van, hogy most, hogy meghalt, nem tudom, mit kezdjek magammal. Nem fogadta el a békejobbomat, sosem szeretett szerintem engem. Persze, hogy szeretett a maga módján :), de annyira azért nem, sokáig azt hittem, hogy azért, mert olyan vagyok, mint az apám, aztán kiderült egysmás - mindig a rokonoktól tudja meg az ember az igazat - és valszeg azért volt, hogy nem kedvelt annyira emberként, mert ő is hasonlóan zárkózott volt, lehet, hogy ő is érzékeny volt, csak kinőtte, vagy mit tudom én. Neki nehéz élete volt, mint általában a régebbi embereknek. Dehát emberek vagyunk, és hibázunk :). Én nem haragszom, csak azt akartam, hogy valamikor kibéküljünk. De nem jött össze, és ez megváltoztathatatlan. Az az egy szerencsém van, hogy mindig előrelátó voltam, és habár azt hittem, hogy még minimum húsz évet élni fog, betegsége ellenére is, de mindig tudtam, hogy úgy kell bánjak az emberekkel, hogy én azt ne bánjam később se. Hibázni hibázhatunk, de direkt vétkezni nem szeretek. Elég bonyolult volt a gyerekkorom, és beillett egy rémálomnak is, mert elég érzékeny voltam, és sok ember van, aki szereti bántani a kisebbet :D. Na, de ez van.

Szóval aztán a szerelmi történet se igazán az, mármint nem volt viszonzott, és hát, abban használt ki, hogy szerelmet ígért nekem, meg minden, és aztán meg kiderült, hogy társa van, és hogy csak szórakozik velem... Igazából szerintem meg sem értette, hogy mit érzek iránta, azt hitte, hogy játszom vele. Közben meg ő szórakozott velem. Az emberek szeretik, ha szeretik őket, és nem mindenki olyan erős, hogy ellökjön magától egy embert, aki így szereti, én meg tudtam mindig tenni, mert nem szeretek másokat bántani, hát, ez a fiú nem tudta megtenni, hogy ellökjön magától, inkább szórakozott velem egy évig, és bántott lelkileg. Mondjuk annyira nem vagyok én megbántható, de ha lekur@váznak, az azért mindenkit érzékenyen érintene, meg ha meg akarnák ölni, és hasonlók. De a fura az egészben, hogy őelőtte a pasijaim foglalkoztak velem, meg közben is, és mindig én voltam a domináns. De ez volt az első szerelem. De többet nem leszek. Szerintem akkor tutira nem bírnék el még egy ilyet. Egyszerűen nem menne. Azon túl pedig már látom, hogy ha apám meghal, én akkor össze fogok roppanni :S, mert hát, anyámat is nagyon szerettem, meg apámat is, és hát, tényleg egyedül maradok, igazuk van. De pedig én sok időt töltöttem külön tőlük, és elvagyok nélkülük, csak éppen azért az más, hogy ha tudod, hogy élnek. Én amúgy elég független lélek vagyok, nem szeretek a szülői házban élni, szeretem a függetlenséget.