Szerintetek normálisak?

"Holott mindent megkapott tőlünk a szereteten kívül"

Na ez itt a probléma. Annak a gyereknek elsősorban szeretet kellene, mindenféle menő cucc helyett. A szeretet kölcsönös alapokon nyugszik. Ha ti nem éreztetik vele, hogy szeretitek, ne várjátok el ezt tőle sem akkor.

Ez sajnos a kamaszokkal már csak így van, a sajátoddal sem lesz egyszerű, hát még így! Nem tehetsz mást, mint elfogadod olyannak, amilyen, a hülyeségeivel együtt (az anyjával meg ne foglalkozz...)

Nálunk "idilli" a helyzet: előző kapcsolatomból nagyfiam 12 éves, nagyon jól kijött az új párommal, apjaként nézett rá (6 éves volt, amikor összejöttünk). 2 és fél éve született egy közös gyermekünk, majd tavaly nyáron a legkisebbik. Nagyon igyekeztünk, hogy még csak véletlenül se legyen az "én" gyerekem + a "mi" gyerekünk... Nálunk nincs "másik" szülő, aki bekavarhatna, de így sem egyszerű. És hiába próbáltunk meg még több időt + energiát fordítani a nagyobbra, és hiába akarta ő is (nagyon-nagyon akart kistestvért, hogy "igazi" család legyünk), akkor is elkerülhetetlenül sérült valamilyen szinten a kis lelke, hiszen addig körülötte forgott az egész világ. Az egész ott jött ki, hogy mindenféle apró, de annál idegesítőbb viselkedési problémák mutatkoztak - szerintem részben azért, hogy vele foglalkozzunk, részben életkori sajátosságok miatt. Szóval annak a "kislánynak" sem lehet egyszerű, főleg - gondolom - hogy otthon fűti az anyuci, akit ő ugye szeret, tehát azonosul a véleményével...

Sok türelmet kívánok hozzá, de nem biztos hogy valaha is megtanulja becsülni az apját és értékelni az anyagiakat. Próbálj meg leülni vele négyszemközt beszélni, mint nő a nővel, és elmondani, hogy ez így nem mehet tovább. Ha az miatt van az egész, mert dühös az apjára a szétment családjuk miatt, akkor viszont az ész érvek nem biztos h hatnak.

Talán foglalkozni kéne vele, és nem ruhákat, meg laptopot vásárolni.

Velem is uez van kb. Mindent megkapok, csak épp azt nem, ami a legjobban kéne. De ez már úgysem fog változni, bármit is teszek, így inkább elfogadom. Bár pokolian fáj...