Az '50-es, '60-as évek szülöttei milyen körülmények közt nőttek fel? Milyen gyerekkora volt a mostanra szülőkké lett korosztálynak?

A saját szüleimen és másokén is, ismerősökön is azt látom, hogy ez a generáció teljesen más, különösen itt, Magyarországon (külföldön sokkal modernebb gondolkodásmódjuk, vannak osztrák rokonaim), mint bármelyik másik, és sajnos rossz értelemben. Ezek az emberek, akik most 40-60 közt mozognak, mindegyik frusztrált, állandóan ideges, pesszimista, szerintem nagyon sokan depressziósok is, és sokan nem tudják, mihez is kezdjenek az életükkel. Sokkal több köztük az agyongyötört, megromlott, megkeseredett, lelki beteg ember, mint bármelyik más korosztályban, nézhetjük akár az idősebbeket is. A szüleim is ilyenek, nem szívesen mondom ezt, de elmebajosak, mindenért egyszerre őrjöngenek, nem bírják elviselni a legkisebb stresszhelyzetet sem, és nem tudnak, minket, felnőtt gyerekeiket felnőttként kezelni (egyrészt igen, mert dolgoztatnak itthon, én vagyok a házi cseléd, másrészt meg abszolút emberszámba sem vesznek, a szavam nem ér semmit!). Ami pedig, számomra, fiatal felnőttként még szembetűnőbb, és idegesítőbb, és mindenkinél ezt látom: a fölényeskedésük. Apám azt mondta, ő sosem hallotta a szüleitől azt, hogy "amíg az én asztalomnél ülsz, azt csinálod, amit én mondok". Mikor katona volt, a mamám írt neki levelet, titokban elolvastam azokat a leveleket. Én az anyámtól sosem kaptam olyan gyönyörű, szerető szavakat, szerintem nem is szeretett sohasem úgy. Az én anyám csak üvöltözik, állandóan a jogaiért kiabál. Alapvetően igaz ez sok közelemben élő e korosztálybeli emberre, hogy állandóan a fölényüket, az erejüket fitogtatják a gyerekeikkel és a gyengébbekkel szemben, minden nap csak azt hallani tőlük, hogy ők az Atyaúristenek, mi, gyerekek pedig nullák, senkik vagyunk, azt hiszik, ők sz*rták a spanyol viaszt. Én elfogadom, hogy felneveltek, és ezért tartozom tisztelettel, de nem kellene minden nap a képembe üvölteni, hogy én egy senki vagyok, és ők a világmindenség és ők rendelkeznek én felettem még 20 éves koromban is. Oké, hálás vagyok azért, hogy eltartanak stb., de én szégyellném magam, ha minden nap valakinek a képébe vágnám, hogy vagy úgy ugrál, ahogy én fütyülök, vagy mehet az utcára - a szüleim ezt teszik. Állandóan csak az erejüket fitogtatják, de az ismerőseim szülei dettó. Nekem lesülne a képeről a bőr, ha állandóan az erőmet fitogtatnám a gyengébb előtt és állandóan ezzel nagyoznék, és őt meg a sárba akarnám tiporni. Szánalmas viselkedés, mintha ennek a korosztálynak kisebbségi komplexusa lenne. Épp ezért, mivel saját sérelmeim vannak ezen emberek által, próbálom megérteni őket, értelmezni a viselkedésüket. Nekik milyen volt az átlag szülő, mit tanultak el, milyen szellemben nevelkedtek, milyen normákat tanultak el? Szeretném komolyan megérteni, ez a korosztály miért lett ilyen... Aki tudna történeteket, sajátját, ismerősét, rokonaiét, szívesen elolvasom. :)