Hogyan gondolkozzak pozitívan ha már nem tudok semmibe sem kapaszkodni?

Nekem most a mamám került kórházba és én tényleg azt hittem, hogy most egy évig nem megyek sehova, nem beszélek senkivel, nem bírom látni a többiek boldog arcát. Egyszerűen a gondolat, hogy szemtelenül boldogok, mikor nem kéne annak lenni, bosszantott. Szerencsére már jobban van, de engem nagyon megijesztett.

Én egész biztos vagyok benne, hogy az ilyen dolgok fontos jellemformálók, bennem mindegyik hagy valami nyomot, ami aztán egy életen át kísér egy újabb rossz/jó tulajdonság formájában. Szerencsére van egy barátom, aki ápolgatja a lelkem, és próbál mindig mellettem állni, segíteni, vagy legalább felvidítani.

Ha tényleg úgy érezném, vége mindennek, azt hiszem én is kemény karrierformálásba kezdenék, nyelveket tanulnék, dolgoznék mint az őrültek. Én ebben látom a megnyugvást.

Számomra fontos személlyel szerencsére még nem történt semmi komolyabb baj.

Ettől független én is voltam már sokszor mélyponton (mondhatom jelenleg is ott vagyok). Sokszor gondolom azt, h ettől már nem lehet rosszabb és mégis...

Hogy mi tart vissza az öngyitől? Egyrészt nem akarok szeretteimnek fájdalmat okozni ezzel. Másrészt minél több embernek próbálom kibeszélni a fájdalmam, akár ezen az oldalon keresztül. Míg végül annyiszor el nem mondom, h már magam unom a témát és már nem érdekel a dolog! :)

Vagy, amit éppen csinálok, akár tévénézés, akár beszélgetés, száz százalékig arra koncentrálok, nem hagyom, h más dolgokon kattogjon az agyam! :)

Hát, fura, de én olyan vagyok, hogy a kisebb gondoktól könnyen megrettenek, megviselnek idegileg, de ha igazán nagy baj van, akkor, mintha megszállna valami erő ,ilyenkor ösztönösen tudom, mit kell tennem, hogy minden rendbe jöjjön

és mintha valami jó szándékú, láthatatlan külső segítség támogatna.