Hogyan dolgozzam fel hogy meghalt?

Nem tudtad volna lebeszélni. :( Ha ezt egy ember eldönti, akkor nagy csoda kellene hozzá, hogy "észre" térítsék. Az én apám alkoholista volt, és mióta az eszemet tudom, könyörögtem neki, hogy ne igyon. Sok emlék van a fejemben, hogy ott térdepelek az ágya mellett, ő holtrészeg, én pedig sírok, hogy apa, ugye megváltozol? Apa, ugye nem iszol többé? Persze megölelt, megpuszilgatott fátyolos tekintettel, ő is sírt közben, és mindig megigérte, hogy soha többé... Kb. 8 éves koromtól 18 éves koromig ez ment. Aztán elegem lett, 18 évesen elköltöztem otthonról. 21 éves koromban pedig belehalt az alkoholizmusába. És ez is az ő döntése volt.. Pedig csak 54 éves volt, élhetett volna még bőven. :(

Szóval ne okold magad, Apukád lelkébe te sem láthattál bele, mint ahogy én sem az enyém lelkébe. Valamiért ők úgy gondolták, hogy jobb nekik máshol. :(

Nekem is meghalt, szerencsére, alkoholista volt, és miatta élünk még most is rosszul.

De próbáld meg kizárni, és gondolj rá úgy, mint aki elment nyaralni, és próbálj meg nem gondolni rá.

Édesapám közterületen halt meg. Én értem oda a testvéremmel, de én vártam a kocsit mellette. Persze ott voltak a mentők, a rendőrök. De borzalmas volt. Nem is tudtam kivenni a kulcsokat a zsebéből, mert meg kellett volna fordítani. Most lesz 6 éve. És folyamatosan vádolom magam, mert van, amit nem úgy csináltam, ahogy elvárta, máskor pedig úgy csináltam, de nem kellett volna. Akkor igenis vállalni kellett volna a konfliktust, mert tudtam, hogy nekem volt igazam és úgy is lett. Felelősnek tartom magam. Pedig beteg volt, amiből orvosi értelemben meggyógyult és normálisan élt. Anyu és a testvérem is többször mondta, hogy én milyen türelmes vagyok vele, de nekem könnyű. De számomra ez semmit sem jelent. Igen is, úgy gondolom, hogy én is felelek a haláláért, mert sokkal jobban kellett volna csinálni mindent.

Szerintem ezt nem is lehet feldolgozni. Az idő tompítja, ritkábban jut eszébe az embernek, de sajnos ez már velünk marad.

A nagyanyám 21 éve halt meg, de nem tudtam túltenni magam rajta.

Tudom, hogy a halál természetes és ilyenek, ezzel tisztában vagyok. De felháborít, hogy meghaltak és, hogy pont akkor és pont úgy. Többet érdemeltek volna. Még ezen sem tudtam magam túltenni.

De nem vagyok depressziós, nem élek a múltban, de a fájdalom bizony bennem van.

Az én apukám is alkoholizmusba halt bele. Sohasem volt agresszív, egyszerűen "csak" halálra itta magát. Én is nagyon sokáig haragudtam rá, már a halála előtt is, de ez lassan kezd megszűnni. Egyre inkább már csak a jó dolgokra emlékszem, a harag kezd eltűnni belőlem.

Mindenkinek igaza van, aki előttem válaszolt. Csak az idő fog segíteni, lassan, észrevétlenül te is meg fogsz békélni a halálával. Magadat pedig ne okold. Mindent megtettél, amit megtehettél, az ő döntése volt. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy kimenj a temetőbe és mondd el neki az érzéseidet. Ha kiadod magadból a feszültséget, haragot, fájdalmat, akkor rendbe fogsz jönni !

Diuszkaa:

Én 13 éves voltam, utána évekig képtelen voltam úgy odafigyelni a tanulásra, mint előtte. Addig 4-5-ös tanuló voltam, nyolcadik év végén buktam matekból, szerencsére sikerült a pótvizsga, felvettek a szakiskolába. De még csaknem hat évnek kellett eltelnie, mire a munka melletti tanulással érettségizhettem, olyan eredménnyel, mint apám halála előtt. Nem érdekeltek az osztálytársaim, se a bulik, semmi, ami a többieket.

A gyerek, akinek a szeme láttára hal meg az apja (akár rossz volt vele, akár sem, az enyém infarktust kapott, nem ivott, szerette a családját) igenis lelkibeteg lesz. Csak az idővel enyhül a fájdalom. Ma már hatvan éves vagyok, de apámra még mindig nagy szeretettel emlékszem. Ma is kijárok a sírjához.