Elegem van a szüleimből, mert nem ismernek, fogalmuk sincs, ki vagyok és mit kéne tenniük. Miért nem tanítják az embereket szülőségre?

Megadnak nekem mindent, amire anyagilag, fizikailag szükségem van, de egyáltalán nem ismernek. Fogalmuk sincs, hogy én itt vadidegenekkel ismerkedem és más idősebb emberektől vagyok kénytelen tanácsokat kérni az élettel kapcsolatban, fogalmuk sincs, milyen harag tombol bennem, hogy mennyire nem fogad el senki, mennyire elegem van és minden nap az öngyilkosságon jár az eszem. Apámmal képtelenség mélyen elbeszélgetni és amióta az eszemet tudom, jobban érdekelte az üzlet meg az oda tartozó idegen emberek, mint a fia. Mivel vele nem tudok beszélgetni, egy hozzá hasonló korú felnőtt férfival beszélgetek, akit régóta ismerek és akiben bízom, és aki mindig azt mondja, hogy hihetetlenül fejlett vagyok, mert olyan igazságokat tudok neki megfogalmazni, amikre mások 60 éves korukban jönnek rá és hogy nagyon ritka az ilyen stabil értékrendű, gondolkodásmódú fiatal. Vele el tudok beszélgetni arról, hogy pontosan mit várnak el a lányok egy fiútól, és ő pontosan látja, mi a sikertelenségem oka. Néha azt kívánom, bár inkább ő lenne az apám.

Anyukám nagyon szeret, de túl sokat aggódik, és szerintem egy kicsit túl sokáig tartott magához közel, azért lettem ilyen túlérzékeny. Sokszor ők ketten is nehezen jönnek ki az apámmal. Anyukám látja rajtam, hogy valami régóta nem stimmel, de nem tud rájönni, hogy mi a bajom.

Hiányolom az emberismeretüket. Állandóan a fejemre olvassák, hogy úgy viselkedek, mint egy pokróc, meg milyen bunkó vagyok (ezt apukám mondja, aki sokszor ugyanilyen), ahelyett, hogy elgondolkoznának rajta, hogy miért lettem ilyen és hol van az ő szerepük ebben az egészben. Nem emlékszem, hogy valaha is leültettek volna, hogy tanácsot adjanak az életről, a saját, ifjúkorban elkövetett hibáikról, arról, hogy az alapján, ahogyan ismernek, nekem milyen lányt kellene keresnem, mit kéne csinálnom, hogy kijöjjek a gödörből. Tudom én, hogy "néma gyereknek anyja se érti a szavát", de ők is voltak fiatalok, elvileg egy fél élettel idősebbek nálam, kéne érteniük annyira a gyerekükhöz, hogy rájöjjenek, mi van velem, esetleg még tisztábban is lássák, mint én. Vagy esetleg még utána is járjanak egy kicsit, hogy vajon mit csinálok, milyen a baráti köröm, belegondoljanak abba, hogy vajon mit érzek, ami miatt szeretnivaló gyerekből egy idegbeteg állatá váltam. De ők úgy vannak vele, hogy megvan mindenem, innentől kezdve másra nincs is szükségem. Ha ezt felvetem nekik, mindig az a válasz, hogy menjek én oda, ha problémám van. Persze, és akkor ezzel ki lesz váltva minden gyerek-szülő beszélgetés, mi? Nálam ez hovatovább olyan, mintha az állatorvos a beteg állatól azt várná, hogy kezdjen el beszélni, mondja el, mi baja. Ha tudom, hogy apámmal nem lehet beszélni, mi alapján várja el, hogy odamenjek hozzá? ABszurdnak tűnik az ötlet, hiszen úgy nőttem fel, hogy sose ültetett le maga mellé, hogy na fiam, akkor most beszélgessünk. Vagy "látom, hogy valami nincs rendben, mondd el én meg megpróbálok segíteni". Megkérdezi hazafele jövet, hogy "mi a helyzet", "mi volt ma a suliban" és kész. És akkor ezt hozta fel védekezésként, mikor elmondtam neki, hogy ez nekem így nem jó, hogy ő ezt mindig megkérdezi tőlem. Persze. Mondjam el neki, hogy mi van a suliban, mikor azt se tudja, melyik osztályba járok, nem ismer csak ötöt az osztálytársaim közül és amúg is látom, hogy komolytalan és tök máshol jár az agya. Anyukámnak, mikor ezeket feltártam, ő legalább megértette és láttam rajta, hogy tényleg érti és átérzi, amit mondok neki. De az a baj, hogy szerintem benne sincs meg az a képesség, hogy segítséget nyújthasson.

Elnézést, ha kicsit sötét színben és mérges kiskamaszként tüntetem fel a szüleimet. Tisztelem, amit az életben elértek, rengeteg embernek segítenek és azt külön tisztelem, hogy ebben a világban ilyen hűségesek egymáshoz.

De azzal már a f*szom tele van, hogy nincs egy rokonom sem, akivel napi szinten beszélhetnék és mellettem állna, lelki útmutatást adna. Túl sokat várok a szüleimtől? Nagyon különleges elvárás az, hogy a gyerekük lelki fejlődésére is figyeljenek, ne csak alátegyenek mindent? Nekem kell olyan, számomra idegen felnőttek után járnom, akik felfigyelnek rám, tudnak értékelni. Ugyanis azt már gyerekkoromban is hallottam mindenkitől, hogy milyen értékes vagyok, milyen fejlett vagyok és milyen sokra fogom vinni. A jelenlegi osztályom egyik legjobb tanulója voltam, ajánlatot kaptam egy neves külföldi egyetemre, mindig nyertem a tanulmányi versenyeket, de ÉLNI, társaságban helytállni, magánéleti gondokat kezelni soha senki nem tanított meg. Ironikus módon nem is vonz túlzottan a számomra a szüleim által lehetőve tett egyetem, mert biztos vagyok benne, hogy ott is tök egyedül fogok maradni.