Szakítottunk a párommal, annyira hiányzik, hogy semmihez sincs kedvem. Már nem érzem, hogy érdemes lenne élnem, van kiút ebből az állapotból?

Nagyon sajnálom.De gondolj bele,innen már csak felfelé lehet menni.Természetes,hogy fáj,ami elmúlik,de még közel sincs semminek vége.Most egy új élet jön,egy izgalmas időszak és hamarosan boldog leszel valaki mással.Ebben biztos vagyok.

Első vagyok. Elmesélem az utolsó szakításomat: A fiú dobott ki engem,padlót fogtam.Sírtam és meg akartam változni,hátha akkor kellek majd neki.Fogyóztam,embertelen módon,lecseréltem egy csomó tárgyat körülöttem,kicsit túlpörögtem,egy percig sem akartam egyedül lenni,barátaimmal voltam.Aztán eljutottam abba a szakaszba,hogy visszajelzést akartam,hogy még mindig jó nő vagyok.Leveleztem egy csomó fiúval,randizni csak egy-kettővel.Csalódott voltam és kiábrándult a férfiakból.Aztán az egyik fiú kitartó volt,nem csak felszínes,hanem mélyebb beszélgetéseket folytattunk,találkozgattunk.Nem voltam szerelmes,csak jól éreztem magam vele.Kicsit visszaadta a hitem a férfiakban.Aztán lassan,kb egy évvel később úgy éreztem,hogy megtaláltam benne azt,akit kerestem.Fülig belezúgtam!Ennek lassan 3 éve,nyáron lesz az esküvőnk.

Mikor szakítottatok? Friss? És miért, az sem mindegy...

Én is ebben a cipöben járok, és a padlón vagyok. Most nézem meg a Titkot (youtube-n le lehet tölteni), hogy valahogy túléljem. Tudom, hogy nem tudom átállítani az agyamat azonnal, és idő kell hozzá. A síráson kb. egy órája vagyok túl, kicsit jobban vagyok. Nem akarok meg meghalni, pedig elviselhetetlenül fáj, hogy minden tervem rombadölt. És én sem tudom nélküle elképzelni az életemet. Fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Kitartás. Én lélektani dolgokat fogok most nézegetni, agykontroll, meg ilyenek, hogy eltereljem a gondolataimat, és kitisztítsam az elmém.