Megromlott a kapcsolatom a családommal, mit tehetnék, hogy javuljon?

Eltávolodtam mindenkitől. Nem szeretem, ha megölelnek, vagy megpuszilnak (eddig sem szerettem, de elviseltem). Egyedül az öcsém ölelését viselem el.

Anyám mindig próbálkozik, de én mindig eltolom magamtól.

Rengeteg dolog történt az elmúlt két évben, és általában én voltam a hibás mindenért, még azért is, amiért nem...

Egyetemválasztás, koleszválasztás, stb. Megmondtam anyáméknak, hogy nem jó ez nekem. Mármint a kolesz. Az elején jól elvoltam a szobatársakkal, aztán valami történt és egyre jobban kirekesztettek (azóta sem tudtam meg, hogy miért). Hiába mondtam a szüleimnek, hogy szeretnék másik koleszba menni, nem érdekelte őket. Olyan volt, mintha nem akartak volna vele foglalkozni. Aztán amikor már minden hétvégén pánikrohamom volt (amikor indulni kellett volna vissza a koleszba), akkor kapcsoltak, hogy valami tényleg nincs rendben, de még akkor sem engedtek másik koleszba. Azt mondták, hogy biztos én csináltam valamit, és hogy nekem kell rendbehoznom. Csak egy volt a baj, azt nem tudtam, hogy mit kell rendbehoznom. Nem tudom megszerettetni magam 3 másik emberrel, akik kialakítottak egy véleményt rólam (mert kicsit később kerültem be hozzájuk)...Egy idő után odaköltöztem egy haveromhoz, de hosszú távon ez sem megoldás, mert anyámék ugye fizették a koleszt.

Ez volt az egyik probléma.

A másik a család anyagi problémája. Olyan, mintha erről is én tehetnék, mert merek kérni. Az lehet, hogy egy csomó mindent kérek, de mindig szem előtt tartom azt, hogy rosszul állunk anyagilag. Igazából akkor telt be a pohár, amikor nem akartak elengedni nyelvvizsgára, arra hivatkozva, hogy nincs pénz, miközben a nővéremnek mentek bevásárolni ruhát, meg egyebeket a külföldi útjára. Dühös voltam, mert úgy éreztem (sőt, talán még mindig érzem), hogy én el vagyok hanyagolva. Lehet, hogy gyerekes gondolat, de sajnos így van. Szomorú vagyok, hogy nem tudok beszélgetni a családommal veszekedés nélkül. Ráadásul nemrég jöttem rá, hogy a nővérem egy igazi szemétláda...Összevesztünk anyámmal, aki sírva fakadt a telefonban, utána felhívta a nővéremet és elpanaszolt neki mindent, aztán a nővérem felhívot engem, és én nagyon kiakadtam, mert olyan dolgokat vágott a fejemhez, amit nem kellett volna. Anyám pár nap múlva felhívott, hogy minden renben van-e, én pedig azt válaszoltam neki, hogy miért ne lenne. Ezen megint kiakadt valamiért, és megint veszekedtünk. Aztán pár hét múlva kibújt a szög a zsákból. Kiderült, hogy a nővérem úgy adagolta be a beszélgetésünket az anyáknak, hogy biztosan én jöjjek ki belőle szarul. Az én szavam az övé ellen...Mindig is ő volt a kedvenc, hiába tagadják anyámék. Rólam már lemondtak szerintem.

Ma már ott tartok, hogy minden reggel rossz kedvvel kelek fel. Anyám persze a fejemhez vágjra rögtön, hogy miért alszom ilyen-olyan sokáig, meg hogy az öcsém nem mer bejönni hozzám, hogy felkeltsen, mert fél tőlem. De miért fél tőlem az öcsém? Én sosem adtam rá neki okot...?

Az idióta nővérem nézet vele lányos meséket, ami nem is lenne baj, ha nem mindig csak azt csinálnák. Velem legalább focizott, illetve megtanítottam a számítógéppel bánni. Ami mellesleg szintén anyám egyik szívfájdalma. Azt mondja, hogy az öcsém azóta nem tanul rendesen, amióta megmutattam neki, hogy vannak játékok. Ilyenkor mindig azt mondom neki, hogy "Széles a hátam, mondjad csak tovább...elbírom!".

Ma már nem focizok az öcsémmel, illetve mást sem nagyon csinálok. Csak vegetálok. Legszívesebben elhúznék itthonról a fenébe, de anyám nem engedi meg, hogy kimenjek külföldre a barátomhoz (barát barát :)). Ja igen...Erről jut eszembe, hogy azt is sokszor a fejemhez vágta már, hogy a külföldi barátom nekem sokkal fontosabb, mint a saját családom. Ilyenkor nem tudom, hogy mit mondhatnék neki...Legtöbbször csak megvonom a vállam, mert hiába mondanám, hogy nem igaz, úgysem figyelne rám.

Azt mondja, hogy azért nem enged ki, mert gyerek eszem van, illetve, hogy nem bírnék ott kint élni egyedül. Olyan, mintha magát akarná nyugtatni ezzel, hogy nem tudok nélküle élni...Én nem tudom már.

Plusz azt is mindig hozzávágja a fejemhez, hogy mindig mindent félbe hagyok. Eddig egyedül a jogsit hagytam félbe, és azt is csak azért, mert nem volt rá pénze a családnak.

Bánt az is, hogy amikor megkérdezem tőle, hogy mi a vércsoportom, nem tudja, viszont a nővéremét, meg az öcsémét tudja. Ilyen apró dolgok, de rengeteg van...

Többször megfordult már a fejemben, hogy engem adoptáltak, de aztán eszembejut, hogy olyan vagyok, mint apám, meg anyám, akiktől leginkább a rossz tulajdonságokat örököltem, illetve vettem fel.

Félreértés ne essék! Nem gondolom, hogy én vagyok az ártatlan bárányka ebben az egészben. Sőt, tudom, hogy sok dolgot elrontottam.

Mit tehetnék? Egyre csak ez a kérdés jár a fejemben.