Hogyan jelezzem a szüleim felé, hogy túl szorosan fognak és rosszul csinálják?

Most ez egy fura kérdés lesz. A helyzet a következő: a szüleim mindig szigorúak voltak hozzám, kis koromtól fogva, nagyon kevés helyre engedtek el, sokat követeltek és beleillesztettek az ő saját kis álomvilágukba, hogy belőlem egy jó felnőtt lesz, többre fogom vinni, mint ők.

Nem ütöttek vertek, csak pászor (de akkor meg is érdemeltem), viszont szeretetet keveset kaptam tőlük. Az ő gondolataik szerint (mint ahogy az öcsémen is megfigyelhető) a szeretet azt jelenti, hogy veszek a gyereknek valami drága ajándékot szülinapjára, vagy megölelgetem. Ezenkívül mindig csak elvártak, követeltek. 1 évesen azt, hogy járjak, 4 évesen, hogy szépen táncoljak, alsós suliban, hogy fel tudjam nekik mondani szószerint a könyvet oda-vissza (csak mert abba a kib*szott suliba nem is tanitják normálisan a gyereket), felsőben, hogy mindig 5-öst hozzak, ha egy-egy 4-es becsúszott, mindjárt jött az ordibálás, hogy hogy képzelem azt, hogy nem tanulok, meg mindenhez nemtörődöm módon állok hozzá. Csak mert mint egy normális kiskamasz, nem azon törtem magam, hogy 100%-osra írjam a dogákat, inkább azon, hogy év végén kitűnő legyek. A tanulással sosem voltak problémáim, most is elég jó vagyok. Aztán elvárták, hogy az én rajzom legyen a legszebb, az én írásom a legjobb, én legyek a leggyorsabb, a legügyesebb, a legelső, mert (az alapelvük szerint) az életben 2 lehetőség van: vagy hozod a maximumot, vagy elbuksz. Egész életemben próbáltam nekik megfelelni az élet minden területén, de valami kivetnivalót mindig találnak bennem.

Ezenkívül úgy neveltek, hogy mindenkit ítéljek el, csak mert cigizik, más a bőrszíne, rossz az anyagi helyzete, ilyenekkel ne is barátkozzak. Mindenkitől tartsak, senkiben se bízzak. Nem is volt egy normális barátom se 13 éves koromig.

Most nem engednek ottaludni a barátnőmnél, nem engednek el egy csomó helyre, ahova mások elmehetnek. Mert én egy sokkal értékesebb ember vagyok annál, hogy velük szórakozzak. Mindig találtak valami kifogást, hogy miért nem mehetek, olyan kis piti dolgokért, mint nem mosogattam el, tegnap 5 percet késtem, rondán szóltam az öcsémnek, hogy legyen szíves és ne nyomja már ki a szememet, meg hasonlók. Pedig az egyetlen ok, hogy féltenek mindentől. Ez már megint egy más kérdés lenne, hogy vajon van-e okuk rá, vagy nincs, most nem is ez a lényeg. Ők nem bíznak a világon senkiben, olyan gondolataik vannak, hogy majd a legjobb barátnőm meggyilkol (ez komoly), meg hasonlók.

Végülis nem tudom mit akartak/akarnak elérni ezzel a neveléssel, csak azt látom magamon, hogy rosszul csinálták. Még gyerekként, bennem mindjárt kialakult egy alattomos én, egy ellenreakció, megszöktem, hazudoztam, keresztbe tettem nekik éveken keresztül. Most odáig jutottunk, hogy a bizalom köztünk 0, anyám semmit nem tud az életemről, apám meg csak amennyit szükséges.

Fogalmuk sincs arról, hogy kikkel randizok, kik a barátaim, hogy cigizek, hogy részegen hülyét csináltam magamból a fél város előtt, hogy sosem volt még pasim, mégis vagy 8-al smároltam, hogy 14 évesen elvesztettem a szüzességemet egy buli alkalmával (amire szintén kb elszöktem), egy ismeretlennel.

Mindezzel én oké, elvagyok. De nem érzem jól magam így, szeretnék változtatni, de nem tudom hogyan. Folyton visszaélnek a bizalmammal, ha elmondok nekik valamit, másnap a fél város tudja, vagy egyszerűen (pl amikor randiztam 1 gyerekkel) bepánikolnak és keresni kezdenek, hogy azonnal hazavisznek. Vannak tisztább időszakaik, amikor úgy érzem lehet velük beszélni, akkor megígérik, hogy ez meg az lesz, őszintén elmondják a problémáikat velem, amin én megpróbálok változtatni. De mindennek másnapra semmi nyoma.

Tök sok mindent segítek otthon, takarítok, főzök, kertészkedek, szeretem vezetgetni a háztartást, ha én nem lennék, anyám háziasszonysága mellett itt mindenki éhen halt volna, mégis azzal jönnek, hogy egy lusta kis ribanc vagyok, aki semmit sem csinál itthon. Ez is nagyon rosszul esik, hiszen tényleg napi szinten főzök, meg takarítok. Anyámnak a múltkor szóvá tettem, hogy azért ő is főzhetne már valamit, meg mindig mindent csak én csinálok, erre megkaptam, hogy: nm kérték, hogy segítsek. Ha meg nem segítek akkor az a baj.

Még folytathatnám itt a nyávogást, de végtére is arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek érdemes-e még valami normális kapcsolatot kialakítanom a szüleimmel és ha igen, akkor hogyan? Hogy mondjam/jelezzem nekik, hogy nem jó ahogy nevelni próbálnak? (Mert elismerem, hogy egy normálisan nevelt gyerek, szerintem nem csinálja azt, mint én)