Kit nehezebb elengednetek? A párotokat vagy a családtagjaitokat?

Még csak bő fél éve költöztem el a szüleimtől - viszont még nem élek együtt párommal sem.

Szerintem a szüleimtől bátrabban vennék búcsút - ahogy Te említetted pl. egy hónapra. Az ő hiányukat a mai modern okosságok már valamelyest pótolni tudják: a beszélgetéseket, a napi csipcsup ügyek vagy felmerülő problémák kidumálását meg lehet oldani telefonon/interneten keresztül (hisz velük kb. ennyit osztasz meg a mindennapjaidból). Míg a párod hiányát sokkal-sokkal nehezebb viselni - lelkileg, mentálisan, fizikailag.

Hangsúlyozom, ez az említett kb. 1 hónapos időtartamra vonatkozik - bár valószínűleg hosszabb idő esetén is így éreznék, de akkor már jobban képbe jönne a szülők hiánya is!

Anyukám 11 éves korom óta külföldön dolgozik, 3-4 hetet van kint, és ennyit itthon. Nehéz volt az elején megszokni és elfogadni, nem is lehet bepótolni azokat a heteket. De már olyannyira megszoktam, hogy az a fura ha itthon van. Nem kötődöm hozzá túl szorosan, Apuhoz jobban. Tesóm is 2 éve külföldözik, igaz ő 2hetente hazajön egy hétvégére. A sors iróniája, hogy a párommal is távkapcsolatban élek, ő is 1 hónapot van kint, hazajön 10 napra kb. Mikor kimegyek hozzá egy nyári turnusra, nincs honvágyam, különösebben nem hiányolok senkit. Nekem a búcsúzkodás már sajnos hobbi, ezért inkább nem is veszek senkitől érzékeny búcsút, hisz tudom, pár hét múlva újra látom :D

A mai világban, hogy itt a facebook, skype, stb. nagyon könnyű kapcsolatot tartani a szeretteiddel, nem kerül semmibe és nagyon kényelmes, mindent meg lehet beszélni, meg lehet mutatni, senki nem marad le semmiről. (ünnepeltünk már szülinapot, Karácsonyt, évfordulót skype-on)

de persze a párom van a szívem csücskében, így őt várom mindig jobban, ő szokott jobban hiányozni, de nem hisztizek az ilyesmiken. Ha én mennék külföldre biztos más lenne a kép(em), emellett biztos vagyok benne, hogy azt is megszoknám és akkor se dőlne össze a világ.