Van ehhez jogom? Éljem a saját életemet vagy legyek tekintettel a szüleim érzéseire?

Katona szeretnék lenni. A szüleim ezt nagyon ellenzik, féltenek. Én ha bármi másról lenne szó, azt mondanám, hogy bocsi, ez az én életem. De ez egy veszélyes foglalkozás. Ha valami történne velem, azt nem élnék túl. Az egyik nagymamám a világháborúban átélt szörnyűségek miatt lett orvos. Annyira utálja az erőszakot, hogy még a Gyűrűk Urát sem hajlandó végignézni a háborús jelenetek miatt. A másik nagymamám apja munkaszolgálatban halt meg, a bátyját Izraelben ölték meg az arabok, de ezek nélkül is tele volt tragédiával az élete. Az anyám és a nevelőapám tudják, hogy évek óta erre vágyom és már az ötlettől is idegbajt kapnak. Állandóan filmeket mutogatnak, amiből megtudhatom, milyen rossz dolog a hadsereg. Apám sem örül, de ő legalább tudomásul venné a döntésemet. Az egyetlen, aki talán büszke lenne rám, a húgom. Ő tökéletesen megérti a dolgot. Nem hirtelen jött ötletről van szó, 16 éves korom óta erre vágyom, 18 évesen majdnem felvételiztem a Nemzetvédelmire, de az utolsó pillanatban mégsem jelöltem be, mert tekintettel akartam lenni a családomra. Rosszul tettem, két év telt el és azóta is minden nap arra gondolok, mi lett volna ha... Most elkezdtem edzeni, mert úgy érzem, ez a nekem való hivatás, szeretnék jelentkezni a seregbe. De közben bűntudatom van. Félek, a szüleim és főleg a nagyszüleim belehalnak, ha elmegyek katonának. Ti mit tennétek a helyemben?