Mit csináljak, hogy kellene továbblépni, megbocsájtani, élni? (nem tudom kivel megbeszélni, bővebben. )

Nem megy... Néha úgy érzem hogy az élettől is elmegy a kedvem -pedig látom ám itt hogy másoknak sokkal nagyobb magánéleti problémákkal kell megküzdeniük.

Az édesapámról van szó, aki problémás családból jött /nem nevezném családnak... iszákos szülő.. durva szülő... gyerekeit magára hagyó szülő../, de a háttérhez képest elég jól kinőtte magát emberileg, ami miatt fel is nézek rá, hogy ennyi erő van benne és képes volt rá.

Persze nem múltak el nyomtalanul a gyerekkor évei, sajnos elég szemét tud lenni velünk, a családjával, de alapvetően mégis jóindulatú szeretetreméltó ember -ugye milyen kettősség van benne? Elég szépen eltolta a gyerekkoromat a szemétkedéseivel, és a megalázásaival, de mégis neki köszönhetek mindent amivé lettem, neki és édesanyámnak, aki őszintén megmondta tizenéves koromban hogy neki nem kellett volna gyereket szülnie -te jó ég még most is bánt és dühít az egész - jólvan, mégis elfogadtam valahogy. Olykor meg kellett védenem magamat tőlük /amikor a gyerek magyarázza el a szüleinek hogy miért nem kéne úgy beszélniük vele ahogy../, de még azt is el tudom fogadni.Vannak események, mint pl a létemre vonatkozó kijelentés ami lehet hogy csak a későbbiekben esik le az embernek hogy aztán rosszul essen..21-22 éves voltam mire "felszabadultam" Felvettek vidékre és túl voltam 1-2 kapcsolaton, lett volna egy unokájuk amit azóta se tudnak, alkalmatlan volt a fiú ezért nem tartottam meg. Nem mertem segítséget kérni anyámtól, apámtól, és nagyon bántott az is hogy én nem tudnám szülőként megadni a gyermekemnek azt amit kell, ezért döntöttem úgy ahogy, évek mentek el vele mire feldolgoztam. Közben megismertem azt az embert akivel együtt élek, lassan 8 éve, és én már annyira szerettem volna egy babát... 7 évet kellett rá várni -be kellett fejezni az iskolákat, elköltözni otthonról stb. Sikerült albérletbe mennünk, szerencsére nem volt anyagi gondunk sem, egy év alatt rendeződött a lelkiállapotom, a gyomorgörccsel, savval a suicid gondolatokkal a kilátástalanság érzetével a stb.-vel, tehát úgy tünt hogy végre a saját életemet/tünket éljük, tőlük függetlenül. /rájuk, a hátrahagyott családomra különben Pressertől a Rozsdás szög című dal kiválóan illik..nemrég találtam rá, ó, és a sírva vigad a magyar/.

Amit kaptam a munkámért fizetést, igyekzem beosztani, nem veszek fölösleges dolgokat, jó érzés hogy végre be tudom fizetni a csekkeket és a viszonylagos nyugalom ami körül vesz / ebből a bérből nem tellett nyilván, csak egy 'átmeneti' otthonra, aminek a környékén nem szívesen mászkál már az ember sötétedés után/. Összejött végre a babó is, úgy terveztem, hogy abérből teszek félre, mert ez után a munka után nem jár gyermek gondozás alatti pótlék... és adózni is kell. De nem lett volna gond, megoldhatónak tűnt a dolog. Erre, édesapám olyan adóságot halmozott fel a nyakamba -mint utólag kiderült, merthogy jóindulatból nála volt egy a nevemen lévő autó, amit nem is használtam de bezzeg ő, és jöttek szépen a parkolási csekkek pár hónapja-, hogy rá ment több mint egy havi fizetésem, amiből ketten éltünk eddig a párommal - neki is van fizuja csak más rendszerben kapja..- és az összes tartalékunkat el vitte. Itt ülök nagy hassal, majdani gyed nélkül, tartalék nélkül adózni is kell, idén nincs karácsonyozás. Inkább eszek, ha tetszik ha nem...és a párom ezt olyan nehezen értette meg, hogy nem telik ajándékokra -szerinte normálisnak tekinthető az, hogy az ember a hó végére kifut az összes pénzéből és már nincs mihez nyúlni ha kellene... én nem érzem természetesnek ezt.-, legalább a nővére gyerekeinek vegyünk ajándékot. Persze...

Aztán időközben eldöntöttük hogy tartunk egy polgári esküvőt semmi cicoma semmi felhajtás, csak hogy meglegyen a papír. Erre most már ott tartunk mire észbe kapok, hogy 21en leszünk összesen és a polgári után eszünk valahol egy olcsó menüt...De közben nincs ruha amit felhuzzak erre a kis időre, és neki is hiányos még a megjelenése. Az is plusz. Gyűrű nem lesz. Torta nem lesz. Ez mind sokba kerül...A parkolási büntetést még mindig fizetem részletekben...

Ha valaki azt mondja nekem évekkel ezelőtt, hogy itt fogok ülni dec 24 én hajnal öt órakor stresszben, elszorult torokkal, nagy hassal biztos nem hiszem el. És azt érzem közben hogy egyre lejjebb süllyedünk anyagi és érzelmi szempontból, pedig ez a kör /amit az albérletbe költözéstől számítok/ most jól indult.. Nincs tartalékunk, adtukn is 'kölcsön' apámnak annak idején, + a parkolási bírság, tudom hogy az életben nem látom viszont azt a pénzt, mert bajban van az öreg, de olykor azért jön hogy tudunk e ennyit -annyit (számomra csillagászati összegek..) kölcsön adni, nem érti meg hogy a nincsből nem lehet adni, és nem érti meg hogy nekem fontos hogy hitelesen éljek -befizessem a számláimat és eltartsam magamat.Sokáig úgy voltam, hogy inkább nme is akarok szülni, mert iszonyodtam a gondolattól, hogy a gyerekem az ő unokája/ unokájuk lesz és Vele is megtrténnek majd azok a dolgok, amik velem annak idején. És néha sajnos most is arra gondolok hogy vajon jó 'gondolat' volt e vállalni őt, vagy legalábbis ha nem ez, hanem az a gondolat, hogy szeretnék minél távolabb leni tőlük, elmenni külföldre hogy ne legyen közük hozzá..

Nagyon nehéznek tűnik a következő év, és nem is tudom hogy mi a fene lesz...a párom optimistább, de én megint kezdek befeszülni. Nem akarom se ezt a polgári utáni ebédet -de illik', és talán még adnának is bele a szülők, de nekem ez olyan mintha gyerekként a cipőt vennék meg a lábamra... úgy érzem visszafejlődtem kb24 évet..- és nem akarom ezt az anyagi tortúrát, egyáltalán utálok ott lakni ahol most lakni kell, és a kilátástalanságot amibe kerülök egyre mélyebben.

Nagyjából az apámat okolom ezért az egészért -persze nekem kellett volna az érdekeimet képviselni annak idején kő keményen, de tényleg erről szólna a család mint fogalom? - és ahelyett hogy a születendő gyerekemmel foglalkoznék ezeket a dolgokat kell elrendezni, persze apám az apósával sincs jóban, mert a nagyapám sose szerette őt és most a családi helyzet miatt kibukott ez az egész de ezt is rendeznem kellene valahogyan hogy legalább ezen a rövid eseményen rend legyen -nagyapám nem is tud erről a parkolási cirkuszról, elég neki a többi... mindjárt szülök és már nincs energiám ere az egészre...

Ez volt a bevezető.

Kérdésem lényege tehát, hogyan kellene a fenti eseményeken továbblépni, megbocsájtani az apámnak (tisztelem mindazért ami jót ki tudott hozni a helyzetéből, de rájöttem hogy nem tudok túllendülni a nekem okozott károkon...az anyagiakat próbálom úgy felfogni hogy a taníttatásom és eltartásomból visszafizettem neki valamit...) és hogy lehetne normálisan élni? Szét van csapva a lelkem és nem tudok emiatt egységes életet élni...egy darabig működik, aztán összezuhanok emésztgetem ezt a sok hülyeséget aztán megint felállok és csinálom a dolgomat ahogy kell, aztán megint nem működik...egy időben nagyon sokat ittam sajnos emiatt, szerencsére régen volt és azóta sem, az változott, de ez az előbbi hullámvasút amit írtam, ez a pulzálás kikészít...csak egy nő vagyok nem pedig terminátor..