Elfogadjam anyukám segítségét?

Másfél éve komoly fizikai és mentális problémáim lettek, amikkel egyedül nem tudtam mit kezdeni. Kértem anyukám segítségét, hogy jöjjön el hozzám és kísérjen el orvoshoz, de nem tette. Többször ígérte, volt hogy megbeszéltük, melyik vonattal jön, félórával az érkezés előtt felhívtam, hogy merre jár, induljak-e elé az állomásra, mire mondta, hogy jaa, nem jön, nincs kedve. Ezt már órákkal korábban tudta, de nem érdemesített arra, hogy legalább egy sms-t írjon, hogy nem jön...

na végül feladtam a dolgot, nem kértem már a segítségét. De idővel annyit rosszabbodott az állapotom, hogy muszáj volt valamit tenni. Azóta van egy barátom, aki mellém állt, elvitt egy csomó vizsgálatra, akinek a vállán kisírhattam magam.

Most kaptam gyógyszert végre, de valószínűleg nem lesz jó. Mindenképpen más orvoshoz kell mennem.

Anyukámból meg hirtelen kitört az anya, most hirtelen segíteni akar, orvos ismerősöket keres fel, kéri hogy küldjem el neki a leleteim.

Az az igazság, hogy úgy érzem, hogy ha eddig nem volt képes két szalmaszálat keresztbe tenni az ügyem érdekében, akkor most már pukkadjon meg. Szó szerint sírva könyörögtem neki, hogy segítsen, de nem tette, mert - saját bevallása szerint - nem volt kedve.

Másrészről viszont ott van, hogy én őszintén nem tudom, most hova fordulhatnék, a rendelők bürokráciáján nem igazán tudom átverekedni magam. Magánorvosra pedig alkalmanként 15 ezerért nem telik. Szóval az egészségem érdekében talán el kellene fogadnom, hátha anyukám mégis tud valamit intézni.

De ott van az is, hogy zavar hogy ő most önállóan akciózik, engem meg se kérdez. Például írt, hogy beszél egy nőgyógyász ismerősével, ha fogad az illető, ugye elmegyek? Mondtam hogy nem, minek mennék, nem ilyen jellegű a problémám, és nőgyógyászhoz csak akkor megyek, ha indokolt, mert utálom. Két hónapja voltam, még tíz hónapig eszem ágában sincs.

Na erre persze megsértődött. De most komolyan, minek mennék el?

Most már két napja ezen viaskodom, mit csináljak? Borzasztóan haragszom anyukámra azért, mert nem segített, amikor szükségem lett volna rá. (Meg egyébként más okok miatt is, de az most nem ide tartozik. Ezek miatt nem is tud már semmit az életemről, egy éve havi egy hétvégére meglátogatom, beszélgetünk az időjárásról és körülbelül ennyi a kapcsolatunk.)

De most nagyon félek és tanácstalan vagyok. Ugyan nagyobb esélyt látok arra, hogy inkább csak fontoskodni fog, mint valójában segíteni, de borzasztóan félek, hogy a betegségemnek hosszútávú hatásai is lesznek, illetve hogy ettől a gyógyszertől bajom lesz. És mi van akkor, ha mégiscsak tudna segíteni?

Ti mit tennétek a helyemben? Elküldjem neki a leleteimet? Az a baj, hogy ha csak annyit kockáztatnék, hogy nem sikerül segíteni, akkor gondolkodás nélkül elküldeném. De az önző fontoskodás plusz a diszkréció hiánya a két legfőbb jellemvonása. Emiatt félek neki információt kiadni magamról, mert visszaél vele. Például amikor elmeséltem neki, hogy túl vagyok az első szexen, egy évig minden családi rendezvényen ez volt a téma, és persze a szomszédsággal is megtárgyalta, de valami hihetetlen alpári stílusban, hiába könyörögtem, hogy ne tegye, mert megaláz vele, őt ez egyáltalán nem érdekelte. Holott előtte pont ő mondta, hogy reméli, megbízom benne annyira, hogy elmesélem neki, ha megtörténik. Na addig tartott a bizalom, azóta - immáron tíz éve - nem mondok el neki semmi személyeset. De olyan szinten, hogy most például azt se tudja, hol lakom. És ez így tökéletesen rendben van.

Tudom, egy tini felnagyított hisztijének tűnik, amit írok. Sajnos nem erről van szó, sőt inkább igyekszem szépíteni a dolgot és magyarázatot találni a tetteire.

Ennek fényében mit tegyek? Nagyon kicsi esélyt látok arra, hogy tényleg segíteni fog. Megkockáztassam így, hogy beavatom a dologba?