Normális a felháborodásom?

Eljött hozzánk a barátnőm nyaralni vidékre. Mindketten huszonévesek vagyunk, és az volt az első találkozásunk. De amint megérkezett, anyám rászállt. Folyton beszélt hozzá, én meg kuporogtam az ágyon, és szinte szóhoz sem jutottam. Az első nap estéjén szóvá tettem ezt neki, megharagudott rám, és békén hagyott minket kb. egy órára, utána minden kezdődött elölről. Folyton velünk lógott, az alváson kívül alig töltöttünk kettesben 1-2 órát (egy hét leforgása alatt). Egyik nap elutaztunk "városnézésre", és végre egyedül lehettünk, mert nem fizettem anyámnak a beutazást, ő meg nem tudott eljönni, mert drága a jegy. Persze ezt szóvá is tette nekem, de már napok óta nem voltunk egyedül a barátnőmmel, és kellett az a 10-12 óra. Amikor elment a barátnőm, anyám persze azt mondta, hogy ha ő nem lett volna, nem tudja, mit csináltam volna. Nem akartam a képébe vágni, hogy talán levegőhöz jutottam volna és beszélgethettem volna a barátnőmmel kettesben, amit csak éjszaka tudtunk megtenni, elalvás előtt.

Ha hozzá jöttek, az volt a minimum, hogy egyedül hagytam a barátnőivel, pedig szerettek engem és szívesen voltak velem, én miért nem kaphattam ezt meg tőle? Ja, amúgy minden az én kontómra ment, szóval anyámnak nem kellett fizetnie semmit, kaja, jegyek, mindent magamra vállaltam, még neki is én vásároltam be.