Milyen most a kapcsolatod azzal a rokonoddal/rokonaiddal, aki/akik vert/vertek gyerekkorodban?

Nagyon kevés család lehet, ahol soha semmilyen fizikai bántalmazás nem érte a gyereket.

Nem mindegy, hogy mennyire módszeresen vert, illetve esetleg "csak" indulatból. A szülők mindegyike szokott elkövetni különböző mértékű verbális bántalmazást is, ennek is vannak szándékos és tudattalan, nagyon súlyos, sorsrontó, és enyhébb változatai is. A felnőttéválásnak része, hogy tudatosulnak bennünk, mekkora károk értek a szüleink által minket, megharagudunk ezek miatt a szüleinkre, és végül van, aki megbocsát a szüleinek, van, aki nem, akár javíthatatlanul meg is romlik a kapcsolat.

Semmilyen, három éve (21 éves korom óta) nem beszélünk. De már előtte is haldoklott a kapcsolatunk. Nem azért, mert vert és érzelmileg terrorizált (az apámról van szó) folyamatosan, hanem mert ezen túlmenően ő nem is akart megismerni vagy "jóban lenni" velem. Ez van, nehéz feldolgozni, de van, hogy a "szülő" nem igazán kíváncsi a gyerekére, de legalábbis sosem lesz képes úgy szeretni, ahogy kellene.

Annyit profitálok ebből, hogy ezek után ezerszer is meg fogom gondolni, hogy teherbe essek-e, készen állok-e az anyaságra. Nem tudnám magamnak megbocsátani, ha én is tönkre tenném a gyerekem életét (érzelmileg).

Olyan... semmilyen.

Anyám vert, és épp mostanában próbálom összeszedni az emlékmorzsákat, megkeresni az összefüggéseket és kitölteni a fekete foltokat. (Valóban, egyfajta amnéziát váltott ki bennem, de az, hogy nem emlékszem mindenre, még nem jelenti azt, hogy fel is dolgoztam. Sajnos.)

Az van, hogy néha hazamegyek, mondjuk kéthetente, mert mégis ő pénzel(tanulok, munkát még nem találtam, pedig nagyon igyekszem), mert mégiscsak kötődök hozzá, ő az anyám én meg a gyereke vagyok... De elvagyok nélküle. Nem igazán tudunk egymással mit kezdeni, ritkán telefonálunk, alig beszélgetünk (Vagy ha szeretnék, akkor is csak ő beszél, sosem hallgat meg, úgy igazán, régen sem figyelt, most sem.) Nem is igénylem, hogy őszinte legyek.

Kb. kéthavonta előfordul egy nagy családi marakodás, üvöltözés, de most már nem ver meg, nem mer megütni. Öt centire állunk egymástól és szaggatja a dobhártyámat.

Egy éve előfordult még, hogy felkapta valamin a vizet és ököllel sorozott egyet az alkaromra, de igazából kb. 17-18 éves korom óta nem mer odavágni, nem mer belemarkolni a hajamba.

Nem szeretném kizárni az életemből, de nem is akarom azt, ami régen volt. Bármilyen hülyén hangzik, alapvetően szeretem és tisztelem, de nem kívánok mellette lenni. Jobb így, jobb a távolság.

Egész jó. Anyám volt idegbeteg, minden sz.rért nekem esett, ha az élete nem jól alakult (hapsizott, fizetésemelésért kuncsorgott, félt, hogy kiderül a kis titka). Nekem esett, mert becsúsztam, mert szeretőjétől lett terhes, de azért mégis megtartotta a gyereket (engem), mert elkezdett "anyai" érzéseket táplálni irántam.

Sosem bocsátom meg, hogy egy kislányt ütött-vert, annyira fájt... :( nagyon sokáig ugatott velem, 17 éves koromban elköltöztem, azóta sem bánom. A kapcsolatunk jó, a távolság segített.

N24

Apám vert (durván szíjjal is, de mentségére legyen mondva, csak ha rászolgáltam), anyám sosem vert viszont lelkileg terrorizált (pszichiátriai eset).

Apámért ma is tűzbe mennék, anyámtól a hideg is kiráz.

33Nő

Egyik szülőm lelkileg is és fizikailag is bántalmazott rendszeresen. Mióta elköltöztem és élem az életemet soha nem hívott fel, egyszer küldött egy sms-t újévkor. Ha én küldtem, válaszolt rá, de ennyi. 8 év alatt 3x futottunk össze véletlenül. Nem érdeklődik az unokái felől sem.

3 utcára lakik tőlem.

Soha nem fogom elfelejteni a régi dolgokat, de azért bánt, hogy ennyire közömbös, még a kicsikkel is. És soha nem mondtam, hogy felejtsen el vagy valami, nem csuknám rá az ajtót, de úgy néz ki, neki így jó. :(