Elvárod, hogy a párod megértse a téged ért traumákat vagy elfogadod, hogy nem érti, mert nem élte át?

A konkrét helyzet nálunk az, hogy én 2 éve nem beszélek az anyámmal. Az öcsémmel együtt bántalmazott gyerekek voltunk, miközben jómódú volt a családunk és anyám kifelé maga a bűbáj, kedvesség és szerető anya. Emögött állandó verések, lelki megalázás, másoktól való elszigetelés és rettegés jellemezte a gyerekkorunkat. Ütött minket amivel ért, öv, fakanál, ha kellett megrúgdalt minket, ez mindennapos volt. Az öcsém ha nem akarta megenni az ebédet mert nem szerette a mosdó felett erőszakkal hányásig tömte az étellel, ha nem ment neki úgy a matek ütötte tanulás közben, a fejét beleverte az asztalba. Mindezt sorolhatnám tovább, mindemellé jött a lelki bántalmazás, nem átallott minket felhasználni akár apa ellen(pl oda kellett feküdni a bejárati ajtóba a parancsára, hogy apa ne tudjon kimenni) akár a pasijai ellen. Mások előtt persze minden tökéletes volt. Én ennek ellenére is mindig támogattam, hisz az anyám, 2 éve ért el olyan szintre, hogy lelkileg már nem bírtam tovább. 20 évesen megszakítottam vele minden kapcsolatot. Bár nem laktunk együtt, de állandó terror volt, fenyegetés mindenért, hazugságokat terjesztett a családban, ha nem volt időm suli és munka mellett azonnal ugrani mindenért. Tönkrement ebbe egy kapcsolatom is.

Azóta jól vagyok, sírás nélkül gondolok a gyerekkoromra, tanulok, dolgozok és igyekszem olyan ember lenni, amilyen anyám sosem volt, mindent szeretetet megadni az öcsémnek, aki azóta is magán viseli a bánásmód nyomait. Szeretett nagynéném lett az én pótanyukám. Sajnos a párom csak azt tudta, hogy mi nem beszélünk, így hogy jobban megértse néha mesélek neki a miértről. Ám gyakran tesz gúnyos megjegyzéseket vagy viccelődik a helyzeten. Nem hiszem, hogy bunkón, csak ő nem érti hogy lehet valaki rosszban az anyjával. Pl mikor elmeséltem neki hogy a váláskor az öcsém nem akart anyával menni azt mondta hogy jajj micsoda kis gonosz manó a tesóm. Holott megértem miért nem akart. Megkértem ne poénkodjon ezen, mert nekem nem jó, bocsánatot kér, de nem is érti mi volt ebben a viccelődés. Néha ha társaságban szóba kerül az anyám vagy bárki anyja ő nevetve bemondja, hogy jajj én nem beszélek ám az anyámmal.

Ez engem zavar és ha szólok bocsánatot kér, de látom, egyáltalán nem érti. Nem így nőtt fel, tündéri szerető anyukája van. Bármit mesélhetek gyermeki túlzásnak érzi és valóban némelyik olyan szörnyű, hogy tán én is annak hinném. Próbálom elfogadni, hogy ő ezt nem érti és lenyelni az akaratlan viccelődést, de időnként nagyon dühös leszek tőle.

Nem kísért a gyerekkorom naponta, de ezt még nem tudom kezelni. Ezért kérdem tőletek, hogy a veletek történt traumákat ha elmeséltétek mennyire várjátok el, hogy a párotok megértse? Hogy kezelitek, ha esetleg időnként mond valami bántót ezzel kapcsolatban, mert ő nem érzi annak?