S. O. s! Szerintetek ez normális?

Én 4 éves voltam amikor elvaltak a szuleim. Anyum hagyott el bennünket. S ami még szomorúbb amit nem sokan hisznek el: hogy emlékszem arra amikor elhagyott anyum. Hogy mi s hogyan történt. Én nagyon sirtam s nem akartam elengedni anyumat. Kialltam a teraszunkra s néztem utána ahogy elhajt a kerékpárral tőlünk.

Azután nagymamamnal éltem 10 eves koromig amig váratlanul meghalt (isten nyugasztalja).

Majd visszakerultem apumhoz. Ő nevelt, tanitott. Szigorú volt, de most hogy igy 20 evesen vissza nézek arra az időkre örülök annak hogy ilyen tisztességes lányt nevelt belőlem.

Jah kihagytam: 2002 kiment a nővérem is anyumhoz külföldre aki már 2001 ota ott élt kinn egy férfival.levelezgettunk.

Majd 14 eves koromban kijottem anyumekhoz külföldre. S naluk elek mai napig is. Apumat ritkan látom. Évente 1x-2x.

De hogy őszintén megmondjam: apummal mindig is jobban kijottem mint Anyummal. Apumnal otthon ereztem magam. Itt anyumnal mai napig sem. Pedig már 6 eve itt elek vele.

Érdekes nem? :(

Arra akartam kilyukadni hogy képzeld magadat a helyükbe: ha te mar nem szeretned a parodat s lenne gyereketek mit tennel? Gyerek miatt egyutt maradnal vele s lenne veszekedes még éltek? Vagy inkább megbeszelnetek hogy ez igy nem megy tovább s mindenki maga útján megy tovább? :(

Szomorú.. tudom.. de fel a fejjel.. belolem is lett valami ;) :D

Amugy bocsi ha nem találtál semmi hasznosat a valaszomban.

Udv T. :)