Miért érzem azt, hogy mindenki utál a családomból vagy akár az utcáról? Bárkiről ezt gondolom :/
Gyerekkorom óta zárkózott vagyok, sosem tudtam a szüleim előtt sem megnyílni és felszabadult lenni. Gyakran piszkáltak, bántottak szavakkal, pedig egy szorgalmas gyerek voltam jó eredményekkel és a házimunkában is igyekeztem segíteni. Nem buliztam szét magam, csak néha néha jártam el és a megbeszélt időpomtra mindig hazaértem. Jah és soha nem ittam :) a bulikon nálam csak a víz vagy a kóla jöhetett szóba :)
Szóval gyakran piszkálódtak, emiatt olyan szorongásaim lettek, hogy azt képzelem mindenki utál. Ebbe a mindenkibe tényleg mindenki beletartozik. Akár a legkedvesebb munkatársam is, akár valaki a buszról aki nem ismer, vagy a családtagjaim, és akár ti is, vagx az utcán sétáló emberek.
Gyakran álmodom anyukámról is, hogy bánt, leginkább azóta, hogy elköltöztem. A költözésnél is az utálatot éreztem sajnos a büszkesége helyett. Nem büszke volt, hanem tiltani akart, haragudott, bünbaknak, hálátlannak nézett. Sosem tudtam vele jókat beszélni.
Most amikor néha hazajárok nem azt érzem, hogy a régi otthonomban a legszűkebb családomban felszabadulhatok, hanem mintha idegeneknél lennék egyszerűen szorongok. Mindez "otthon" történik velük, és borzasztó.
Még ha azt is mondja anyu, hogy nem haragszik semmiért, ez akkor is belém ivódott, mert minden egyes nap amíg otthon laktam, ezt a szorongást, utálatot éreztem, és ez kihat a mindennapjaimra és a viselkedésemre.
Hogyan lehetne ezen segíteni? Más is van így?
22N
2 lehetőség van.
Vagy valóban így van, vagy te vagy nagyon elcseszve.
válasza:Ilyen hosszan beléd rögzülő gondolatokon, szokásokon nehéz változtatni, de az első, legfontosabb lépést, a felismerést már megtetted! Leginkább a pszichológust javasolnám, ő szakemberként sokat tud neked segíteni, de ha valamiért erre nincs mód, akkor próbáld meg építeni az életedet, töltsd meg téged szerető és az önbizalmadat erősítő barátokkal, hidd el, sokat jelent!
És sose add fel, bízz magadban, a jövőben!
válasza:Nem szoktam megsértődni, inkább magamba burkolózok. Megtanultam, hogy sétődöttséggel semmit nem érek el, és hogy nekem olyat nem lehet tenni, hogy sértődöm, mert én mondjuk egy senki vagyok.
Az otthonnal kapcsolatos elvárásaim? Ezt hogy érted? Nyugodt légkör, szeretet, azon kívül rend, tisztaság,stb.
Most, hogy külön lakom, azt adom hozzá, hogy én magam ellátom ezeket, és otthon is szívesen takarítottam és viselkedtem jól.
Nincsenek nagy elvárásaim, sőt egyáltalán nincs, csak ezek az alap dolgok, amik fontosak voltak anyukámnak is.
Ha elesett vagyok, segítségre szorulok, akkor nem szólok senkinek, magamra számíthatok, mert úgy érzem, hogy mást úgysem érdekelne. Ha nagyon kellene mégis egy személy, akkor a páromnak mesélem el.
Beszélgetünk néha anyukámmal, de csak felületesen.
Amióta elköltöztem, már másabb a hangneme velem (olyan semleges, pozitív irányba) bár a pozitív az túlzás.
De furcsa vele beszélgetni, nem szabadulok fel, és ő sem, mert sosem beszélgettünk amíg otthon laktam.
Állandóan a hajtás volt otthon. Sosem beszélgettünk semmiről.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!