Mit tehetnék még a családomért, és ha átragad rám az ideges feszültségük?

25 éves vagyok, vidéken élek, hamarosan kötözöm fel Bp-re. Nem annyira, mivel ott akarok élni, de ez az egyetlen lehetőségem, hogy kiszabaduljak az itthoni pokolból.( Van már munka,nem a semmire megyek fel).

egyke vagyok,Amióta az eszem tudom anyámék mindig ölték egymást, mikor kicsi voltam, apám sokszor engem is ( egyszer annyir a megvert, hogy azóta is rendszeresen szédülök, és azóta van baloldali migrénem).Volt hogy azért kaptam, mert felhúzta valaki és én voltam kéznél, vagy csak mert enni mertem, amikor veszekedés volt. Igazból mást se hallottam, csak hülye vagyok, ronda vagyok, és én vagyok az oka, hogy nem tud elválni anyámtól. Mindig csak az ő problmáik, az, hogy velem mi van, vagy mindez hogy hat rám, senkit sem érdekelt. Anym is mondta nem egyszer, hogy még egyszernem szülne meg. Anyám nem redszeresen, de gyakran iszik. Állami nevelést kapott, szeretetet soha, és én sem kaptam meg, amire szükségem lett volna. Egyedül azt becsülöm, hgoy mesélni mindig mesélt nekem. De volt, hogy azt modnta apámnak, hogy mire hazajön, megöl engem, meg meg akart folytani. Gyanítom, valami pszichés betegsége lehet. Amire mindig emlékszem itthon, az az idegfeszültség, az örökös görcs, rettegés. 22 évesen elköltöztem, mert párom lett, és összekötöztünk, akkor jöttem rá, hogy lehet máshogy is. De a "nevelésem" hatására szétmentünk, így visszagondolva nem csodálom, hogy nem viselt el az exem, annyira nem tudtam mikor mit kellene csinálni, mert csak az otthoni mintáim voltak. Azóta sokat kupálódtam, társaságba kezdtem járni, és már sokat fejlődtem. Viszont egy éve, hogy itthon vagyok, megint látom, hogy ugyanaz megy mint gyerekként.

Én szerintem mi már soha nem leszünk család. 3 ember él egy fedél alatt akiknek talán soha nem volt közük egymáshoz. Unokát látni se akarnak, ha lesz, apám szerint inkább köttessem el magam, mint hogy "gyereket f*ssak".

beszélni már ezerszer megpróbáltam velük. Apámat "hótpi*csra nem érdekli" így fogalmazott. Szerinte ő nem rontott el semmit, csak azt, mikor elvette anyámat. Anyám talán még rosszabb, mert ő tudja, hogy nem jó anya, de ilyenkor nekiáll hisztizni, sírni, hogy sajnálom, sajnálom, bőg mint egy eszelős, valamikor öngyilkos is akar lenni, és csak azt hajtogatja, hgoy még egyszer már nem szülne meg, de legalábbis máshogy csinálná.

szóval hamarosan költözöm. szerintetek tehetek én még valamit ezért a családért ( ha lehet annak nevezni) vagy örüljek, hogy megszabadultam tőlük, és inkább keressek egy jó pszichiátert, hogy feldolgozzam ezeket?