Magamat okolom a helyzet miatt, pedig egyértelműen senki hibája. Hogyan nyugodjak bele?

Kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy már nem vagyunk család, szétestünk.

Apukám mindig is sokat dolgozott, nem mindig volt itthon minden nap de ez már születésem előtt is így volt szóval mindenki hozzászokott. Anyukámnak nem mindig volt munkahelye, ő inkább itthon volt velünk. Nem jártunk el nyaralni de mindezek ellenére mondhatom, hogy boldog család voltunk. Majdnem minden este amikor apukám itthon volt együtt vacsoráztunk, beszélgettünk, néha társasoztunk. A szüleimet sose láttuk/hallottuk veszekedni, legfeljebb kicsit vitázni. A testvérem 4-5 éve nem lakik már itthon mert egyetemre ment, aztán dolgozni és közben össze is költözött a párjával, most költöztek el 200km-rel messzebb munka miatt. Így is már csak pár havonta egyszer tölt itt 1-2 napot. Hétköznap anyukámmal ketten vagyunk itthon mert apukám csak hétvégén jön haza. Mivel már nekem is van barátom, vele csak hétvégente tudok találkozni és többnyire nála szoktunk lenni. Ha apukám hétvégén nem jön haza akkor anyukám egyedül van és ez rosszul esik. Már én is végeztem a középiskolával, 1 évem van még szakmán és utána dolgozni fogok. Ha minden jól megy lassan már nekem is családom lesz (2-3 éven belül szeretnék gyereket).

Annyira rossz érzés ez. Olyan mintha anyukámat úgymond cserbenhagynám azzal, hogy egyszer én is elköltözök. Egy 3 szobás családi házban élünk nagy kerttel. De ha nem költözök el és alakítom a saját életemet akkor az onnantól kezdve már nem a saját életem. Ez hülyeség lenne. Attól félek, hogy ha elköltözök lelkiismeretfurdalásom lesz, hiszen már így is van, hogy hétvégente nem vagyok itthon, de ha itthon maradok unatkozom.

Hogyan tudnék beletörődni, hogy felnőttünk? :(

20/L