Régen vertek, most bocsájtsak meg? Lehetek valaha még olyan, mint a többiek?

A szüleim régen elég sokat vertek( néha több órán át) és megaláztak, szinte mindig be voltam zárva. Pár éve már nem vertek meg, de én nem tudok felejteni. Elég más gondolkodású lettem, mint a többiek, és szeretek egyedül lenni, csak a saját gondolataim között írni, festeni stb...- ezt mások előtt jól titkolom, vidám, és vezéregyéniségnek ismernek- ez azonban csak egy felvett szerep. Mostanában elgondolkodtam h. normális-e az, hogy ennyire szeretek egyedül, magamban lenni. Szerintetek? Lehetséges h. valaha rendes párkapcsolatom alakulhat ki így, hogy szükségem van az egyedül létre?

A másik dolog, ami nagyon idegesít: a szüleim úgy tesznek mintha nem is történt volna semmi. Amikor veszekedés alatt a fejükhöz vágom a régi dolgokat akk. jönnek azzal, h. ez nem is így volt, túlzok stb...meg hogy én adtam az okot arra, h. ezt tegyék, meg h. akkor még fiatalok és türelmetlenek voltak. Sajnos én nem tudom ilyen könnyen elfelejteni a dolgokat, minden alkalom amikor rá kellett feküdnöm az ágyra vagy csak úgy itt-ott megkaptam a magamét él bennem, és nem tudom még csak elhalványítani se az emlékeket. A gond azzal van h. olyan mintha tényleg megváltoztak volna, a húgomat példának okáért nem verték meg még egyszer sem. Most teljesen meg vagyok zavarodva - mivel én idén elköltözöm az egyetemem városába( amit ők elleneznek) és nekem célom, hogy minden kapcsolatot megszakítsak és soha többet nem akarok velük találkozni. Úgy érzem, így lenne a leges-legjobb, viszont most még nekem van bűntudatom h. ők meg mit fognak érezni, ha ezt teszem velük.

Remélem, azért érthetően írtam le storyt.

Szerintetek? Lehet valaha normáls életem?

És ti mit tennétek a helyben - a szüleimmel kapcsolatban?