Van itt olyan, aki 18-19 évesen elmenekült otthonról, mert a csalàdja tönkretette volna?
Én 18 évesen költöztem el legelőször, mert nem bírtam elviselni a "csalàdot". Aztàn vissza kellett mennem egy időre, utàna 22évesen költöztem el, azóta a döntés végleges.
Kisvàrosból költöztem a fővàrosba. Nagyon hiànyzik a kert, a csend, a nyugalom.
Akkor a csalàdomat nem bírtam màr elviselni, édesanyàm paranoid skizofrén, apukàm pedig antiszociàlis. Ezek mellett a nagymamàm nàrcisztikus.
Mindennek ellenére a tàvolból azóta sokat beszélünk telefonon, illetve anyagilag tàmogatom őket, megbocsàtottam, hogy tönkretették a gyerekkorom. Van munkàm, lakhelyem, pàrom, de csak azért, mert időben "elmenekültem", és megmentettem magam.
Soha senki nem segített.
Mostanàban viszont olyan érzéseim vannak, mintha a múltam megszűnne létezni. Mintha minden, ami történt, kb előző életemben lett volna, és ezek az emberek, akiket a csalàdomnak hittem akkor, teljesen eltàvolodtak. Viszont ennek ellenére rengeteg emlékképre szoktam gondolni, hiànyzik az, hogy igazàból "sosem volt" anyukàm, és hiànyzik az, ahogy apu kislànyként szeretett, és ezek az érzések, gondolatok nagyon fàjnak.
Mit lehetne tenni?
válasza:Nagyon jól tetted, hogy elmenekültél, nagy bátorság kellett hozzá és ahhoz is, hogy megbocsájtottál. Amit tudsz tenni, hogy megpr továbbra is elengedni ezeket a dolgokat és csak a jelenre és a jövőre koncentrálni. Mindig új tervek, új motivációk épytő jelleggel vannak a lélekre. Egy pszichológus felkeresése (ha időd és anyagi helyzeted engedi) is sokat segíthet.
A telefonhívásokat pedig pr meg ritkítani fokozatosan. Sok sikert kívánok!
válasza:Figyelj, sajnos ilyen mentális betegséggel rendelkező emberekkel nincs mit tenni.
Az egyetlen járható út az érzelmi elhatárolódás.
Ahogy nagyon jól leírtad, mintha egy előző életed emlékei lennének.
Én ugyanígy érzem 30 évesen.
Számomra a család sosem az volt, aminek kellett volna lennie, ami az ismerősi és baráti körömben az, ami.
Számomra egy örök szorongás, idegeskedés melegágya volt.
A szégyen, ami miatt nem is tudtam soha igazán senki felé megnyílni a mai napig.
Ráadásul én is bele estem abba a hibába, hogy pénzsltem őket, de soha többé.
Ha földönfutók lennének se érdekelne már.
válasza:Fordulj szakemberhez!
"Mostanàban viszont olyan érzéseim vannak, mintha a múltam megszűnne létezni." Mert már erősen gyógyulóban vagy, és te már nem az az áldozat vagy teljesen, akivel azok a dolgok történtek.
"csalàdomnak hittem akkor, teljesen eltàvolodtak" Gyógyulás.
"Viszont ennek ellenére rengeteg emlékképre szoktam gondolni, hiànyzik az, hogy igazàból "sosem volt" anyukàm, és hiànyzik az, ahogy apu kislànyként szeretett, és ezek az érzések, gondolatok nagyon fàjnak." Ez érthető, és kicsit így is marad.
válasza: válasza:Mikor betöltöttem a 18-at, akkor összepakoltam és eljöttem otthonról, mivel anyukám uralkodó természete eléggé megnyomorította a tinédzser éveimet. Kollégiumban laktam, ameddig be nem fejeztem a középiskolát és le nem érettségiztem. Kb. csak az emelt csp volt az egyetlen bevételi forrásom és az eseti szociális támogatás, amit igényeltem az önkormányzattól. Utána ilyen, olyan albérletekben laktam, diákmunkáztam, meg jó kevés pénzből éltem. Sokszor nem volt kaja a hűtőben, volt, hogy napi egyszer ettem. Igazándiból azóta egyenesbe jött az életem és szerencsésen alakult: vendéglátóztam egy étteremben, amiből lett pénzem. Lett szakmám is, amiben dolgoztam pár évet és szerettem is. Most meg éppen egyetemre járok és jövőre meg lesz a diplomám, amire nagyon büszke leszek. Van egy tünderien kedves völegényem, akit imádok és most egy helyes kis garzon lakásban lakunk kettesben.
Idén nyáron leszek 28 éves és valószínű leülök majd magammal, hogy összegezem az elmúlt 10 évet. Mi az, amit elértem és mit szeretnék majd a következő 10 évben elérni? Mindenképpen jó döntésnek tartom, hogy anno eljöttem otthonról. Sehol nem tartanék, ha akkor nem lépem ezt meg és otthon maradtam volna. Néha nekem is az az érzésem, mintha két életet élnék és mintha akkor újjá születtem volna. Volt egy régi énem és van a jelenlegi énem és néha összekuszálódbak a dolgok a fejemben. Olyan kérdések merülnek fel bennem, miért voltam akkor olyan zárkozótt? Engem különösebben nem zavar ez az érzés, elfogadtam, hogy ez történt. Neked problémát jelent az önértékelésedben, életvezetésedben ez a kettőség? Miben nyilvànul meg a zavar?
Nekem egy szempontból gondot jelent, amivel nem ártana majd kezdenem valamit. Még pedig abban, hogy nem akarok gyereket és nincs is meg bennem az érzés, hogy én gyereket szeretnék. Páromnak is mondtam már, hogy lehet soha nem akarok majd gyereket. Úgy kapcsolódik ez a szüleimhez, hogy anyum sokszor elmondta, hogy kár, hogy megszülettem, megbánta, hogy vagyok, bárcsak ne lennék. Erre a felismerésre jutottam. Van bennem mélyen belül egy alap feleslegesség érzés. Majd megpróbálom ezt is valahogy elrendezni.
Azóta a távolság elrendezte a szüleimmel való kapcsolatomat és normàlis beszélő viszonyban vagyunk.
válasza:Köszönöm mindenkinek a hozzàszólàsàt, igazàból jó érzés olvasni, hogy nem adtàtok fel, annak ellenére sem, hogy milyen körülményekből jöttetek, pedig talàn ez a legnehezebb, hogy az ember ne hagyja el magàt, hanem akarjon élni és boldog lenni. Rengeteg ember van, aki minden hitét elveszti, és teljesen elhagyja magàt, nem tud kimàszni a gödörből. Így ismeretlenül is büszke vagyok ràtok, és sok erőt kívànok mindenkinek a tovàbbi tervek megvalósítàsàhoz! :)
Én is úgy érzem, hogy lehet, hogy sosem akarok majd gyereket, pedig sokszor elképzelem, de félek nagyon, hogy jó anya lennék e... A gondoskodó természet az megvan hozzà, nem is ettől félek, hanem a szeretettől. Mikor meglàtok egy gyereket, akkor mindig a kiskori magamra gondolok és a szüleimre, hogy ott àllunk, és tanàcstalanul. Hiànyzik az, hogy nem szerettek eléggé. Félek, hogy nem tudnék elég szeretetet adni egy gyermeknek, bàrmennyire is szeretnék, mint amennyit megérdemelne... Lehet, hogy buta felfogàs, de őszintén szólva, én tudom, milyen érzés ez, és egy embernek sem kívànnàm, hogy ezen kelljen felnőnie, sokkal felelősségteljesebbnek tartom, ha inkàbb egyelőre legalàbbis nem lesz gyermekem.
Egyrészt erre hat ki a múlt, màsrészt minden emberi kapcsolatomra, a baràtsàgtól kezdve a pàrkapcsolatig, mindenre. Arra jöttem rà, hogy egy ideig sokat szenvedtem ezekben, mert hibàztam is, meg nem a megfelelő emberekkel kerestem a tàrsasàgot. Egy idő utàn észrevettem, hogy mik azok a fordulatok, amelyek sorozatosan ismétlődnek, és elkezdtem ezeken dolgozni, és ennek az lett az eredménye, hogy felismertem a hibàkat. Mégpedig azt, hogy tudat alatt olyan emberekkel foglalkoztam, vonzottak, akik olyanok voltak, mint a bàntalmazó szülők. Mihelyst ezt felismertem, onnantól vàltoztak meg a dolgok.
válasza:19 évesen menekültem el otthonról. Nem sokra rá megismertem a (most már) feleségemet. Igazából tizenéve nem tartom a kapcsolatot a szüleimmel. Nyilván nagyon régen voltak jó pillanatok, de jóval kevesebb, mint amennyi rosszat kaptam.
Őszinte leszek: nem hiányoznak, nem tudom mi van velük és nem is érdekel.
Mit lehet tenni? Koncentrálj a jövődre, építsd az életed. Lesz saját, igazi családod idővel és maximum akkor jutnak eszedbe a "szüleid", amikor attól rettegsz, hogy nehogy olyan apa/anya legyél, mint amilyenek ők voltak.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!