Rossz ember lennék, ha a macskám elvesztése a nyáron jobban megviselt, mint most a nagyanyámé? Nyilván nem volt szoros kapcsolatunk valamint egész életében éreztette mennyire tesz a család ránkeső részére.

11-es vagyok

Sőt a nagyanyáimat.

Az apai nagyanyám külföldön élt, egész életemben talán 3x láttam.

Egész kicsik voltunk a húgommal, alig értük fel az asztalt és borzasztó csórók, ő meg zabálta a doboz svájci bonbont amit hozott magával, egy szemet nem adott nekünk, de a sztaniolpapírt meg összegöngyölte, hogy játszunk vele.

Az anyai nagyanyám meg egy az egyben olyan volt mint a tiéd.

Nekem is hasonló, bár szerencsére a cicám nem halt meg de nagyon beteg volt és az SOKKAl jobban megviselt, mint elveszteni az apai nagyszüleim.

Igazi 8 osztályos parasztemberek voltak, nem lekicsinylően, de na, nekik ez volt az életük. Én persze nem léteztem, csak a bátyám, aki, ugye, fiú. Sose kérdeztek felőlem még akkor se, amikor jól voltak, amikor meg elkezdtek lefelé menni a lejtőn, a saját fiaikat se ismerték meg, sajnos. De na, gyerekkorban a kötelező látogatásokon azért elég durva volt azzal szembesülni hogy még 5-10 percre se érdekeltem őket semmi végett. Emlékszem állandóan kimentem a kertbe és ott szórakoztattam magam egyedül.

Persze a család próbált bűntudatot kelteni bennem amikor meghaltak, pedig nem hirdettem hogy nem érint meg, de látták hogy nem is zokogtam magam halálra, és ez sokaknak nem tetszett.

Mondjuk azóta le is váltam a család azon részéről én is, csak anyámtól kapok néha megjegyzést erre (apum se él már, szóval az a kötődés sincs meg).

Én úgy vagyok vele, ki mint vet, úgy arat. Alanyi jogon nem jár se a megbecsülés, se az őszinte szeretet, tenni kell érte, ápolni, kinek kinek a maga módján.

Egy állat meg, magatehetetlen, rád van utalva, és annyi de annyi szeretetet tud adni, pedig fogalma sincs a világról. Na igen, nem egy szint, akárki akármit mond.