Miért amolyan túlerőltetett az emberek szeretete? (Bővebben lent! )

Az a helyzet, hogy úgy érzem magam már nagyon régóta (Szinte 3-4 éve legalább), hogy mintha egyfajta "hibernációban" lehettem, mert mostanság azt érzem az emberek részéről. Legyen az rokoni, vagy baráti emberi kapcsolat. A szeretetük a legtöbb embernek amolyan szélsőséges. Vagy amolyan felszínes, vagy pedig ilyen túlzottan csöpögős.

Na most egész idáig csak ezt a két félét vettem észre, amit a körülöttem lévő emberek nyújtanak. Non-stop szélsőség. Az egyik, vagy felszínes, vagy pedig amolyan erőltetetten csöpögősen szeret. Ez szerintetek normális?

Mert ez szerintem egyáltalán nem jó. Most ez nem egyszerűen hobbikérdés, hanem csak jöttek fel nekem különböző nézetek, és gondolatok, hogy mégis mi valójában a tiszta belülről jövő feltétel nélküli szeretet.

Most itt nem a vallások által is majmolt verzióról van szó, hanem az őszinte szeretetről, amit az ember, akkor nyújt a másik ember felé is, amikor egyszerűen tudja, hogy az a szeretet amolyan oda-vissza áramlik. Tisztán.

Nőktől azt érzem, hogy csöpögősek. A zöme. Mintha tényleg azt sem tudnák, hogy mi az igazi tiszta belülről jövő érzelem (szeretet). Csak feljön, lángol, és végül eltűnik. De úgy, hogy mintha nem is lett volna.

A férfiaknál meg azt tapasztalom, hogy mintha eleinte kiegyensúlyozottnak tűnnek érzelmi téren, de aztán egyik pillanatról a másikra csakúgy kitör belőlük is a szélsőség. De itt is igazából mindenféle forma előfordul.

Ez szerintem egyfajta elmebaj. Gyógyszerrel tényleg nem lehet gyógyítani, mert nincs értelme. Csakis mindenki önmagát gyógyíthatja ki ebből. Ez ilyen mentális vírusnak is nevezhető. Magam azt érzem, és tapasztalom, hogy az ilyen ezoterikus emberek is ilyenben szenvednek. Nem betegségnek nevezném ezt, hanem inkább valami félrenevelésként lehetne igazából normálisan értelmezni. Erre most így megfelelő szót még nem találok.

Igazából úgy bírnám leírni azt az állapotot, hogy az ember amikor elér egy bizonyos pontot szellemi, lelki, vagy fizikai téren. Legyen ebből, akár kettő része, vagy csak egy fejlett, akkor mintha megszakadna a "láncolat", ami pedig a "normális" embert jellemezhetné még akkor is, amikor eléri az úgynevezett "fejlett", vagy inkább tökéletesen kiegyensúlyozott állapotot...

De mégsem ez történik, hanem helyette az emberek csakis szélsőségekben nyilvánulnak meg. Mondjuk úgy veszem észre, hogy ez nem egy darab rész, és őszfolyamatnak az összessége. Hanem sok-sok idő, és megélés kell hozzá. Ez pedig a gyökere lehet a világban is végbemenő bajainknak.

Egyszerűen a tapasztalataim is azt mutatják, hogy amikor én nyújtom át a szeretetem a sajátos formámban, akkor engem mintha egyszerre látnának az emberek ilyen hűvösnek, vagy pedig érdekembernek. Pedig az égnek adta világon nem áll érdek a mögött, amit átadok őszinte szívből.

Egyszerűen az állatvilág, és a növényvilág is ilyen. Amikor az állatokkal is foglalkozom pár perc erejéig, mert az elfoglaltságaimból adódóan csak ennyi időt tudok rájuk fordítani, akkor mintha totálisan úgy viselkednek, ahogy én szoktam. Egyszerűen úgy áramoltatják a szeretetüket, mint valami vízfolyamot. Én is így szoktam.

És valamiért azt érzem ezek mögött a dolgok mögött, hogy ahogy lépünk előre a "fejlődésben", akkor az emberi tulajdonságok mesterségesen elindított, és gerjesztett folyamatok következtében egyszerűen előbb torzulásnak indulnak, és végül vagy eltűnnek, vagy pedig az illető, aki éli a mindennapi életében a torzulást az az esetek többségében észre sem veszi, hogy végleg is törlődhetnek az emberi tulajdonságai. Ha csak egyet említek. Segítőkészség. De sorolhatok többet is. Alázat, bizalom, figyelem, megértés, türelem, elfogadás... stb.

Ezek alig vannak jelen az emberekben. Pedig hiába az emberi létnek az összes tulajdonsága. Mintha az idő előrébb haladtával, és a folyamatok összessége által ez mintha megfojtja az embert a szó szoros értelmében. Bár ezt inkább röviden csak leépítésnek nevezném.

Most ezzel nem kívánok összeesküvés elméletet fakasztani ebből az egészből, de szerintem ez részben a mi hibánkból ered ez a sok-sok következmény, ami a szeretethiányra utal az emberek mindennapi életében. Jó! Most itt lehet millió vitát folytatni, hogy mi-ki-miért a ludas, de szerintem ebben részt vettek úgynevezett nem-földi erők is, akiknek valamiért nem érdekük az, hogy az emberek az őszinte lényüket megéljék. Itt vannak a Földön ők is, és lehet bárminek is nevezni őket. Nekik csak azaz érdekük, hogy ne élhessük meg a szeretetünket belülről, és tisztán.

Ezért is viselkednek úgy az emberek, ahogy mondjuk úgy, hogy tudnak. Agresszívan, és erőltetetten. Még, ha békés szándékú is az az erőltetés. Na, de most csak annyiban maradva úgy látom, hogy vannak pedig itt olyan Földi, és nem nem-földi erők is, akik meg tökéletesen abban érdekeltek, hogy az emberek élhessék meg a szeretetüket. Jó! Ezt sokan nem hiszik el, de nem baj.

De valami nekem azt súgja, hogy a világ sokkal, de sokkal több, mint amit pillanatnyilag érzünk, és felfogunk. sok-sok tudós is azon az állásponton van pedig, hogy a valóság sokkal tágabb, mint amit valaha is képesek vagyunk a 10-15%-os agykapacitással felfogni. Ezt pedig a végtelenségig lehet fokozni, és nem ok nélkül vannak ezek a filmek is, amik az emberek számára szokatlan nem-mindennapi dolgokat mutatnak be. Most csak az egyszerű sci-fikre gondolva is. Vagy a fantasy filmekre is hivatkozva...

Miért ne lehetne úgy nézni ezt az egész kérdést, ha megpróbáljuk a mélységét, a hátterét, és a vélt/valós lehetséges indokokat összekapcsolni. Már ezzel egy picit összeraktunk egy nagyon nagy puzzle-t. Amivel igazából a végtelenségig lehet foglalkozni, hiszen a valóság sokkal tágabb is, mint amit jelenleg is képesek vagyunk pillanatok alatt látni, és érzékelni.

Mit gondoltok erről?

21/F