Hogy lehet megmagyarázni, hogy nem érzem egy családtag szeretetét őszintének és soha nem is éreztem annak?

Sziasztok,

Hosszú lesz.

Velünk él egy idős családtag és már egyre gyakrabban feljön ez a kérdés, hogy én miért nem szeretem őt. Erre sajnos az lenne az őszinte válaszom, hogy mert szerintem amit ő szeretenek képzel vagy gondol, az nem az, csak képmutatás, de legalábbis számomra nagyon nem őszinte.

Ami emlékem van róla, az leginkább az állandó cse**egetés, főleg az evéssel iskolás koromban, hogy mit képzelek, hogy nem eszek, pedig ő kiszolgál!! Amit 1) én nem kértem soha, nem vártam el 2) tényleg nem voltam rögtön mindig éhes, miután hazaértem. Ha bárkiben felmerülne, nincs és nem is volt soha emmilyen étkezési zavarom, hogy állandóan tukmálni kellett volna az ételt.

Ezek miatt jött, hogy ő behordja nekem a kaját, hogy én ilyen úrinő meg hercegnő vagyok szerinte, mindezt valami iszonyú modoros és rosszindulatú hangnemben közölve, nekem gyerekként szörnyen bántó volt, gyomorgörcsöm volt, akárhányszor bejött, hogy mit akar már megint, miért fog beszólogatni. Soha nem voltam elkényeztetett, nem kértem, hogy kiszolgáljanak. Az meg, hogy tette a megjegyzéseit félhangosan, ami épp nem tetszett neki, már szinte mellékes. Általában meg mikor többen is hallótávolságon belül voltak, persze mézesmázos gügyögő-nyávogó hangon így csillagom, úgy virágom voltam persze...

Nagyon sok benne sajnos a rosszindulat, pedig gyerekként semmi okot nem adtam rá, egy normális, kicsit magának való, jó tanuló voltam, nem volt gond velem.

Gyerekként egyszerűen elkerültem a lakásban, legkorábbi emlékeim, hogy óvodásként előbb futottam a szomszéd elé köszönni neki és megölelni (sokat vigyázott rám), mint hozzá.

9-10 évesen úgy zavartak vissza az ajtóból, mielőtt iskolába mentem, hogy tőle is köszönjek el, már puszit sem akartam neki adni. A legtöbb emlékem ilyen amúgy, írtóztam bemenni hozzá, leülni beszélgetni, egyszerűen minden interakciótól.

Így felnőtt(ebb) fejjel a mai napig nem tudok attól az érzéstől szabadulni, hogy neki valójában csak teher voltam kiskoromban, akit ellátni kellett meg főzni, vigyázni rá.

Soha senki mással nem voltam/vagyok ilyen, de egyszerűen a mai napig írtózom egy légtérben maradni vele és nincs rá sajnos jobb magyarázatom ennél.

Nem tudom azt tetteni, hogy mennyire dúl a szeretet és minden oké meg szeretjük egymást. Nincs bennem igazából amúgy harag a gyerekkori sérelmek miatt, viszont megbocsátani sem tudok azért, hogy egy kisgyerekként semmiről nem tehettem és mégis ilyen bánásmódot kaptam, pedig alapvetően egy szerető és relatíve normális családban nőttem fel.

Hogy lehet ezt megértetni a családdal? Vagy egyáltalán mihez lehet ezzel a helyzettel kezdeni? Menjek szakemberhez, ha ezek ennyire bennem ragadtak?