Gyerekként és fiatal felnőttként szoktatok beszélgetni a szüleitekkel az érzéseitekről?

Gyerekként szégyenlős voltam, tele traumákkal, nem beszéltem soha róla, tiniként lázadoztam, arra sem válaszoltam, hogy mikor jövök haza.

17-18 évesen volt egy stresszes időszakom, akkor belevontam anyukámat az életembe, majd rájöttem, hogy bízhattam volna benne a kezdetektől fogva, most olyan jó anya-lánya viszonyunk van, mintha barátnők lennénk.

Szerintem ez attól is függ hogy maga a szülő hogy viszonyul/neveli a gyereket.

Én egészen 15-16 éves koromig nem mertem az érzésemiről beszélni otthon. Aztán lett egy párkapcsolatom és minden megváltozott. Elkezdtem nyitni e felé, és úgy nyitottak ők is.

Nem.

Titkolózok és folyamatosan hazudok nehogy bármi olyat tudjanak meg amit később felhasználhatnak ellenem.

Kiskoromban már azért is pofon járt ha elestem és könnybe lábadt a szemem.

Jó nagy pofonokat lekevertek mondván férfit faragnak belőlem mert szerintük érzelmeket csak a nők mutathatnak.

Ha elsírtam magam tovább vertek.

Végülis sikerült mert eddig egyik rokonom temetésén sem sírtam.

Valószínűleg övékén sem fogok.

2-esnek igaza van, sokat számít ebben a kérdésben,hogy milyen szoros a viszony közöttetek, mennyire nyitottak az ilyenekre - sajnos nem minden szülő alkalmas erre.

Nekem jó a kapcsolatom anyukámmal, szinte legjobb barátnő viszonyban vagyunk.

Hetente egyszer beszélek velük telefonon.

Azt sem tudják melyik városban lakom.

Előtte gyártok pár történetet, hogy mit meséljek nekik és kamufüzetbe felírom a főbb pontokat.

Ez azért jó mert tudok miről lesni és ha visszakérdeznek olyanra amiről korábban szó volt vissza tudok lapozni, hogy mit is meséltem.

Már van egy egész doboznyi ezekből a füzetekből.

Mostanában elkezdtem több beszélgetésen átívelő szálakat gyártani.

Barátnőm szüleiről azt sem tudjuk, hogy élnek-e még.

Apukáját halottnak nyilvánították bár rendőrök engem nem győztek meg, hogy tényleg őt találták meg.