Aki borzasztó fájdalmas, leépüléssel vesztette el az édesanyját és tehetetlenül várta azt a bizonyos telefont a kórházból, mond TE hogy élted túl az érzéseket amik ilyenkor kavarognak? (még nem csörgött a telefon)

Apával éltem át. Ő itthon halt meg, mikor suliban voltam. Megéreztem. Volt egy pillanat mikor fordult velem a világ, majdnem összeestem (elkaptak). Abban a pillanatban tudtam... Hazaértem, és anya már kisírt szemekkel várt a kapuban.

Én nem sírtam, nem lázadtam, nem höbölögtem. Nagyon szerettem apát, és a mai napig borzalmas a hiánya. De feltudtam készülni, tudtam hogy mi fog történni, és igyekeztem elfogadni és erős maradni. Ha másért nem is, akkor anyáért.

Ejjel nappal mellette voltam meg a rendorok sem tudtak volna kitenni az agya mellol a szemelyzet hagyta .Apoltam beszeltem hozza simogattam mosdattam a szekben aludtam ott mosakodtam enni alig ettem.

Aztan elment csondben ott voltam szemet kinyitotta ram nezett es elment.

Soha soha nem szabad egy haldoklot egyedul hagyni orizni kell hiszen fel es szenved.

Egy normalis korhaz megengedi ott legyen valak hiszen o atveszi az o munkajukat nekik is konnyebb igy.empatia azert van mindenhol.