Megőrülök a szüleimtől! Fog ez változni? 26/N

Alapszitu: 26 éves vagyok. Van egy 5 éves gyerekem. Egyedül nevelem. Saját lakásban élek vele kettesben, külön a szüleimtől. Diplomáztam, dolgoztam pár évet, végül a szüleim cégénél kötöttem ki, fél éve ők a munkáltatóim, és ha nyugdíjba mennek, én viszem tovább az üzletet. Imádják az unokát, sokat segítenek, heti 1-2 alkalommal vigyáznak is rá, ami nekem nagyon jó.

De közben meg egyszerűen megőrülök tőlük! Képtelen vagyok felnőni a nyomásuk alatt. Minden kis piszlicsáré dolgot véleményeznek az életemben, természetesen negatívan, és folyton megmondják, mit hogyan kellene csinálnom, és hol rontom el a dolgokat. Ha nyomatékosan kifejezem, hogy az én életem az én dolgom, majd eldöntöm én, mit hogyan csinálok, akkor rögtön gúnyolódnak, hogy én kis érzékeny mennyire nem bírom a kritikát, és hogy jajj de nagy az én öntudatos függetlenségem, már hozzám szólni se lehet, mert minden jótanácsot és észrevételt rögtön kioktatásnak veszek. Ami valahol így is van, de szerintem nem természetes még észrevétel és jótanács szinten sem folyton negatívan véleményezni a másik magánéleti döntéseit, és valóban rosszul bírom. Aztán jönnek azzal, hogy őket nem érdekli, azt csinálok amit akarok (na persze...), de ha az unokájukról van szó, akkor az ő érdekeit nézik, és igenis aggódnak és szólnak, ha úgy látják, hogy neki valami nem jó. Például hogy vágjam le a haját rövidre a lányomnak, mert biztos attól taknyos ilyen sokat, hogy a hosszú vizes haja nehezen szárad meg úszásóra után. Van benne ráció, de a lányom szereti a hosszú haját, úgyhogy én más megoldást keresnék a gyakori taknyosságára, de szerintük túl csökönyös vagyok, és majd megbánom, ha megsüketül a lányom (nincs begyulladva a füle, még láza sincs soha, csak néha picit rosszabbul hall, amikor be van dugulva az orra, de ez szerintem - és a fül-orr-gégészünk szerint is - normális, ha taknyos). Nagyon nehéz, hogy ne érezzem magam bénának, hülyének és rossz anyának, amikor a szüleimmel beszélek. Az önértékelésem romokban. Járok pszichológushoz egy ideje, de csak leheletnyit viselem jobban a dolgokat. A szüleimnek semmi nem lehet elég tökéletes. Amikor a 166 cm-hez képest 59 kilóra híztam, a valóban túlsúlyos cukorbeteg anyám elkezdte mondogatni, hogy fogynom kéne. Mintha nekem kötelező lenne tökéletesen hibátlannak lennem. (Lefogytam amúgy.) Tinédzserkoromat is végigveszekedtük, pedig kitűnő tanuló voltam, az iskola kiközösített strébere, tanárok kedvence. De kapcsolatunkban az igazi törés akkor volt, amikor megszületett a gyerekem. Addig se voltak különösebben elégedettek velem, utána pláne nem. Nem hoztam a várt fényes jövőt. Az egyetemet csak nyögvenyelősen fejeztem be baba mellett. Elhagyott a párom is. És bár a szüleim sosem mondták ki, de mindig azt érzem velük, hogy kisiklottam. Aztán egy ideje elkezdtem valóban rosszul teljesíteni, már az előző munkahelyemen is, itt pedig főleg. A pszichológus szerint így tiltakozom, így büntetem magam az elrontottnak vélt életemért. Hát én nem tudom... Szerintem mentegetőzni gyengeség, és igenis egy rakás szerencsétlenség vagyok. Közben meg az eszemmel felfogom, hogy ez nincs így, és hogy a gondjaimban nagy szerepe van a szüleimnek, de azt is gondolom, hogy lehetnék erősebb és összeszedettebb is. Vannak, akiket szinte terrorizálnak a szüleik, mégis meg tudják állni a helyüket. Rám alapvetően nem kényszerítik rám az akaratukat, de módszeresen rombolják az önértékelésem, és addig-addig jótanácsolnak, amíg vagy úgy nem lesz, ahogy ők akarják, vagy összeveszünk (és természetesen az is az én hibám). Most, hogy a megélhetésem is összefonódik velük, még nehezebb, még kiszolgáltatottabb vagyok a kritikákkal szemben. Fog ez valaha változni, vagy én már csak ilyen csökött gyermeki felnőtt maradok? Úgy szeretnék csak egy kicsit elégedett lenni magammal és az életemmel, de egyszerűen nem megy. Az egyetlen, amit teljes szívvel szeretni tudok az életemben, az a lányom. Érzem hogy változtatnom kell, de hogy csináljam, ha még pszichológus segítségével sem megy?