17 éves lány vagyok. Miért kezelnek a szüleim, mint egy hülye öt évest, akinek arról is be kell számolni, hogy mit ettem? És miért alakítottak ki rólam egy olyan képet amilyen nem is én vagyok?

Amit leírtál, az egy kicsit kevés ahhoz, hogy érdemben hozzá lehessen szólni. Kellene néhány konkrétum. Így annyit tudok mondani, hogy 17 évesen az ember már közel van ahhoz, hogy jogilag felnőtt legyen, de közel sem felnőtt. A szülők féltik a gyerekeiket, nem csak a különféle fizikai-lelki atrocitásoktól, de attól is, hogy olyasmit tesz, olyasmibe viszik bele a barátai, amit később megbánna.

Nem tudom, a szüleidnél erről van-e szó, nyilván van az a szint, ami túlmegy az ésszerűség határán.

Én 22 éves vagyok és anyukám a mai napig megkérdezi, hogy ettem-e rendesen, ha telefonon beszélünk. Ez csupán szülői aggódás és szeretet. Két hetente megyek haza a kollégiumból és akkor pedig rengeteg kaját csomagol nekem. A szülők ilyenek. A nagymamám még a mai napig megkérdezi ugyanezeket minden családtagtól, még anyutól és aputól is, pedig ők már három gyereket felneveltek.

Azon meg el kell gondolkodni, ha mindenki hasonló képet alakít ki rólad, csak szerinted vagy más, akkor nem lehet e igaza a többieknek. Tudod kívülről olyannak tűnsz.

Na álljon meg a díszmenet!

Föl se merül benned, hogy a szüleidet érdekli az életed, kíváncsiak, hogy telt a napod, és egyebek mellett arra is kíváncsiak, hogy nem éheztél-e napközben?

Hát, ne tudd meg soha, milyen érzés, ha a kutyát nem érdekli, jól vagy rosszul érzed magad a bőrödben, jóllaktál vagy éheztél, öröm vagy bosszúság ért aznap.

Lehet, hogy nem jól fejezik ki a szeretetüket, de addig örülj, amíg élnek és érdekli őket a sorsod!

Tőlem -férjes asszony létemre- úgy hogy öt éve külön éltem tőlük is megkérdezték folyton, hogy mikor feküdtem le este. Eleinte nem akartam konfliktust, és mindig mondtam, hogy nem tudom, nem néztem az órát. Aztán egyszer elkezdi apám, hogy na mi az, hogy nem tudom, hát körülbelül mikor, azt biztos tudom. Én meg elkezdtem ordítani, hogy miért kéne elszámolnom azzal, hogy hány órakor fekszek le, meg mit érdekli az őt mit lovagolnak mindig ezen 25 éves férjes asszony vagyok, ha úgy tetszik le sem fekszem. Azóta nem kérdezte se apám se anyám.

De 17 évesen nem javaslom ezt a megoldást, viszont pontosan átérzem, hogy milyen idegesítő.

30 éves családos anyuka. Az édesanyám és az édesapám is megkérdezi hogy mit ettem. Izlett. Sokszor azt is hogy hova megyek es mikor jövök.

Nem azért mert gyerekként kezelnek hanem azért mert a valamire való szülők aggódnak a gyermekük miatt. Még felnőtt korban is. A gyerek addig gyerek marad amíg vannak szülei. Egy szülő pedig örökre szülő marad.

Engem pl egyáltalán nem zavar. Kicsit sem. Gyakran en is megkérdezem tőlük.

17 évesen nekem is óriási baj volt ám ez. De ahogy felnőttem és felnőtt lettem inakbb hálás vagyok nekik miatta. Es ne feledd 17 évesen nem vagy felnőtt, 18 évesen is csak jogilag. Felnőtt akkor válik valakibol ha dolgozik,eltartja magát, saját otthona van és nem mellesleg benőtt a feje lágya.