Reménykedjek még, vagy vegetáljak tovább, s temessem el magam végleg?

A mai napon sikerült megint teljesen kiborulni. Igazából ezt az "életrajzot" nem is azért írom, hogy választ kapjak, hanem névtelenül könnyebb kiadni magamból.

Nem sok jó emlékem van a gyermekkoromból, sajnos. A családban egyedüli gyerek vagyok. Anyám sajnos gyerekkora óta beteg, ami az idővel csak romlott, illetve további betegségeket gyűjtött össze. Lassan ott tartunk, hogy már csak hererákja nincsen. Orvosi leletei vannak, de sajnos nincs meg a százalékja, hogy valamilyen formában támogatást kapjon.

Az apám egy külön fejezet. Albérletben laktunk egy ideig. Szinte menetrend volt, hogy péntekenként elment kocsmázni, s vártunk, hogy vajon hogyan is jön haza. Nagyon vicces lesz, aki röhög mindenen, vagy pedig agresszíven, akihez jobb nem is hozzászólni. Egyik eleven emlékem, amikor például elaludtam, s érdekeset álmodtam. Még az álomra is emlékszem a mai napig, ami azért szakadt félbe, mert ő elkezdett alvás közben pofozni. Az általános iskolás éveim szinte horror volt nekem gyerekként emiatt. Volt, amikor nagyon vicces volt, jó kedve volt. Semmi probléma nem volt, de akadt olyan is, amikor képes volt azért felpofozni, vagy nadrágszíjjal megverni, mert kiejtettem a kanalat a kezemből. Persze anyám is kapott. Én gyerek voltam, ő pedig beteg, úgymond kitartott. Így tűrtünk. Nekem sokszor megfordult a fejemben, hogy álmában leszúrom, vagy segítséget kérek. De féltem. Féltem mi lesz, ha anyám egyedül marad. Majd jött egy nagy berúgása, amikor szétvert szinte mindent. Emlékszem a földön ültünk anyámmal, s ott teáztunk. Még a tea ízére is emlékszem, amit nyugtatóként ittunk. Akkor eléggé sarkította a képet anyám apámnak, aki kissé megijedt, s azt mondta leteszi az alkoholt. Igaz nem volt alkoholista, mert nem remegett az alkoholért, meg nem állt ebből az élete. De az a heti, kétheti egy nap az valami borzalom volt. Amikor azt mondta nem iszik többé azt hittem megváltozik. Tévedtem...

Na ekkor jött a kemény pofára esés. Szépen megmutatta a foga fehérjét, hogy bizony ital nélkül is be tud indulni rendesen. Voltak pofonok, de komolyabb verések nem. Egyszer azért nem mentem suliba két napig, mert megütött, de én az arcom elé tettem a kezemet, s sikerült úgy eltalálnia, hogy monoklim lett. Akkor kaptam még egy taslit, hogy miért tettem oda a kezem.

Barátaim szinte nem voltak. Akik voltak, azoknak nem mondtam semmit, hanem szépen távol tartottam a lakóhelyemtől, mert féltem, hogy esetleg tanúi lesznek a viselkedésének. Több ember előtt megalázott, de szerencsére csak szóban.

Az általános iskolában nem voltam túl népszerű, ez tény. Leginkább visszahúzódó voltam, s ez látszódott is egészen. De szerencsére csak pár gyerek talált meg a többség békén hagyott. Sajnos amikor véget ért az általános iskola a középiskolás beilleszkedés nem sikerült. Azt megelőző nyarat úgy éltem meg, hogy végig bántott az apám, de csak mentálisan. Olyan szinten, hogy az első iskolai beszólásnál begyógyszereztem magam és megpróbáltam felvágni az ereimet. Az első kiborulásom ez volt. Igazából azért mondom kiborulásnak, mert mélyen vágni pengével magam nem mertem, s a gyógyszert meg kihánytam. Így komolyabb bajom nem lett. Az iskolára fogtam mindent, így apám sértetlen maradt. A másik középiskola is hasonló volt, de ott szerencsére találtam barátokat. Kemény volt az is. Volt, hogy szendvicset vágtak hozzám, vagy ledúrták a cuccomat az öltözőben és hasonlók. Sokáig vagdostam magam, illetve nem aludtam éjszaka. Tanulásba menekültem, aminek az eredménye meg is lett. De nekem a célom az volt, hogy minél előbb dolgozhassak. A szakmai előtt már rendesen éltem egészségtelen életmódot: energiaital minden mennyiségben, mely alvászavart eredményezett. A szakmai éveim jók voltak, a vizsgáim is jók lettek, viszont már akkor éreztem, hogy nincs velem valami rendben.

Utána pár hónapos munka keresgélés következett. Nagyjából egy év telt el (közben volt két rövidebb munka) mire a jelenlegi helyemre kerültem. Ez egy multi sajnos, így a fizetésem épp hogy eléri a 80 ezret. Mindeközben sajnos nálam is kimutattak egy ér betegséget az agyamban, ami olykor rosszullétet eredményez. Sajnálatos módon ez előfordult a munkahelyemen is kétszer, de a többit el tudtam titkolni. Komolyabb gondom ott nem lett belőle. Komolyabb kapcsolatokat nem tudtam kialakítani, szinte egyedül vagyok. A munkahelyem közössége iszonyatosan rossz. Mindenki fúr mindenkit, így felveszem az "álarcot" , hogy senki ne tudjon a problémáimról, így pedig kicsinálni. Viszont ez egyre nehezebb.

Jó pár éve ismerősnek köszönhetően van lakhelyünk. Nincs bérleti díj, nem a miénk, de cserébe a ház körüli munkát el kell végezni.Van egy kis "kuckóm", az a ház végében van. De ettől függetlenül sokszor hallom a veszekedéseket. Így, lassan harminc évesen még mindig ott tartok, hogy kénytelen vagyok itthon lakni. Egyrészről ennyi pénzből nem tudnám magam eltartani, másrészről pedig félek attól, hogy mi lenne, ha elmennék. Mennyi idő telne el, még anyámat halálig verné? Tőlem apám elméletileg fél, így nem is mer bántani, de volt már pár erős összeveszés. Utóbbi tavaly volt, melynek eredménye például az volt, hogy mikor beteg voltam szinte négykézláb másztam le az ágyról, ő pedig segíteni nem akart, sehogy.

Anyámnak semmi jövedelme, így valamilyen szinten függés van tőle. Nem tudom mit tegyek, hisz ahhoz, hogy el tudjam tartani, legalább a jelenlegi keresetem duplája kéne... Egyszerűen nem tudom mit tegyek, mert annyi teher van a hátamon, hogy nem tudom meddig fogom még ezt bírni.

Ami a legrosszabb, hogy érzem magamban a dühöt, a haragot, és a gyűlöletet. Sokszor úgy fel tudom magam mérgelni, hogy szerintem ha akkor valakivel összetűzésbe kerülnék lehet akár halálra is tudnám verni. Emiatt, ha konfliktusom van a munkahelyemen, vagy beszól valaki nem merek reagálni, mert attól tartok, hogy elborul az agyam és neki megyek a másiknak. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, de érzem magamban az erőt ilyenkor, hogy csak pár lépés kell hozzá.

Gyerekként nagyon sok mindenről le kellett mondanom, így nem hazudok, hogy ezt megpróbálom most bepótolni. Nagyon sok helyre szeretnék még elmenni, illetve vásárolni magamnak. Viszont ilyenkor mindig azon gondolkozok, hogy nem tudok annyit spórolni, hogy bármit is tudjak tenni, illetve ebből a bérből ketten anyámmal nem tudunk megélni. Ha végleg ki lesz dobva, akkor pedig az életemnek lőttek. A legnagyobb baj, hogy egyedül vagyok, rokon nincs. A jelenlegi munkahelyemnek is örülhetek, hogy van.

A legnagyobb baj talán, hogy annyiszor megfogadtam, hogy elmondom valakinek, hogy mi a baj. De amikor ott tartok, hogy ülök a másikkal szemben akaratlanul is előjön belőlem ez a lazaság, s ezek a dolgok megmaradnak bennem. Nem tudom, vajon ebből van kiút?