Miért kell úgy kezelni mint valami kisgyereket?

Szüleim túlságosan féltenek, talán még azt is nehéz elfogadniuk, hogy lassan felnőttem.

De kezdem az elején. Amikor kisebb voltam, és a néhány utcával arrébb lévő osztálytársam áthívott magukhoz szülinapozni, szüleim még oda is elkísértek, pedig abban az 5 percben semmi rossz nem történhetett volna. Szerintem. Ráadásul akkor egy kicsi városban laktunk, elveszni nem is lehetett. Aztán 6 éve költöztünk Bp-re, itt csak romlott a helyzet. Mindenhova csak szüleimmel mehettem és ez a mai napig így van. Pl valamelyik nap találkoztam egyik barátommal, szüleim elvittek és közölték, hogy ők itt lesznek a környéken, aztán majd szóljak ha végeztünk.

Ami a "legjobb" hogy 14 éves koromig a szüleimmel aludtam. Ez részben az én hibám is volt, mert féltem egyedül lenni a sötétben. Másrészt pedig szüleim hibája, mert ők is tudhatták volna hogy elôbb-utóbb úgyis külön kell lennem.

Amikor elkezdtem középiskolába járni, néhány osztálytársam szekált, mert félig marokkói vagyok(apa részéről). Erre ahelyett, hogy normálisan le lett volna rendezve a dolog, átirattak egy másik iskolába. Annyi előnye viszont van hogy itt sokkal jobban szeretek és normálisabbak az emberek.

Ami nem egészen ide tartozik de szintén zavar, az az, hogy mindig áthallatszik, ha csinálják. Alapjáraton nagyon vékonyak a falak, és a szobánk sincs távol egymástól. Az oké, hogy olyankor csinálják, amikor azt hiszik, hogy alszom, de mostanában elég nehezen tudok elaludni, sokszor még éjfél után is fent vagyok.

4 éve járok vizilabdázni, de közben folyamatosan mondogatják, hogy szerintük hülyeség ezt csinálni, abba kéne hagynom stb

16/f