Boldog vagyok vele, ezt itthon miért nem fogadják el? Miért nem veszik észre, hogy ezzel csak hozzá kerülök közelebb?

Anya és apa elváltak 6 éves koromban. Előtte folyamatos háborúban éltem. Ha apa sokat ivott, bántotta anyát. Anya ezért folyamatosan bűntudatot keltett apában, minden mondatában volt valami rosszalló megjegyzés.

Engem apa sosem bántott, a mai napig megkapod tőle mindent, amit szeretnék.

Utána megismerkedett anya a mostohaapámmal, akivel egy ideig minden jó volt, még én is elhitte, hogy boldogok leszünk. De nem így lett, az esküvőjük után minden megváltozott. Mindennaposak az üvöltözések, kiabálások, csapkodások. A mostohaapám nem bántja fizikailag anyát, "csak" minden este úgy összevesznek és annyira kiabál vele, hogy volt, amikor a szomszédok jöttek át, hogy minden rendben van-e. Szóval a családi béke 0.

Megismerkedtem apa egyik ismerősével és jóban lettünk, mondhatni, hogy együtt vagyunk.

Ne arra gondoljatok, hogy jaj, most kihasznál, én mennyire bele vagyok zúgva, vele tervezem az esküvőt, stbstb. Mert ez nem ilyen. Csak jó valakivel együtt lenni, akiben 100%-osan megbízom és tudunk beszélgetni (mielőtt belekötnétek ebbe).

De itthon ezt nem nézik jó szemmel és ezen is a vita megy csak. Nem értik, hogy nekem jó olyannal lenni, akivel bármit megbeszélhetek, nem kell taktikáznom, figyelnem arra, hogy miket mondok el.

Vannak barátnőim, de bennük nem bízom meg teljesen, velük inkább pletykálkodni, bulizni jó.

Anyáék meg az állandó vitákkal csak azt érik el, hogy gyűlölök itthon lenni, az állandó kiabálásban.

18 éves vagyok, szerintem eldönthetem, hogy kivel érzem jól magam.

A barátom 33 éves.