Mit tehetnék még anyámért? 27/N lent

Minden embere saját maga felelős a saját életéért, nyomoráért. A felnőttkor ott kezdődik, hogy elkezdjük vállalni a saját hibáinkat, felismerjük azokat, teszünk ellene, és okulunk belőle. Amíg ez nem megy, addig nem nevezhető felnőttnek és érettnek még egy ötven-hatvan éves ember sem. Ilyenkor jön az, hogy mindig mindenért más a hibás, mert a saját hibáját nem képes belátni, és nem tudja lenyelni. Így kényelmesebb, másokat hibáztatni könnyebb. Apád ilyen ember. Éretlen. Nem te tetted tönkre az életét, a saját döntései juttatták oda, ahol van. Az ő döntése, az ő nyomora, az ő keresztje. Oldja meg! Egy ilyen korú embertől elvárható!

Anyukád meg hasonlóan gyenge, életképtelen ember, aki kapaszkodik apádba, mert egyedül nem menne neki. Az ilyen felállás mindennapos. Tökéletesen kiegészítik egymást.

Ha te nem lennél elváltak volna? Kötve hiszem! Az apád típusú emberek mellé kell egy gyengébb, akin uralkodhat, akit le tud húzni az ő szintjére, akit okolhat a saját ostobaságaiért, és gyengeségeiért, mert az megnyugtatja.

Anyádnak meg nincs elég önbizalma, önértékelése, önbecsülése, hogy a saját lábára álljon és új életet kezdjen.

27 éves vagy. Kilenc éve nagykorú. Miért is nem váltak el egymástól az elmúlt közel tíz évben? Mert nem megy nekik egyedül, inkább marják egymást, de kiegészítik egymás nyomorát. Ebben te már rég nem játszol szerepet.

Szóval jól írtad. Nem vagy felelős értük! A társadalom beleveri az emberek fejébe, hogy tiszteld anyádat, apádat. De kérdem én, hol marad a szülői tisztelet a gyerek iránt? Azt először is tanítani kell a gyereknek, és példát mutatni, hogy kiérdemeljék. Bárki meg tud csinálni vagy világra hozni egy gyereket. De normálisan felnevelni, na ott kezdődik a tudomány!

Lerágott csont, de tényleg senki sem kérte az életet, de ha már bevállalták kutya kötelességük normálisan gondoskodni a gyerekről és nem tőle várni, hogy megoldják a nyomorukat.

Van egy határ, ahonnan már nem számítanak a kötődések, és a saját életed, egészséged érdekében magaddal kell foglalkoznod. A szüleidnek maguknak kell megoldaniuk az életüket. Az már nem a te gondod.

Anyukádnak a lábára kéne állnia és otthagyni apádat, de ez kemény meló és ehhez erő kell. Ez pedig nincs meg mindenkiben.

A meg a legálszentebb és legaljasabb dolog, ha valakik csak a gyerek miatt maradnak együtt vagy legalábbis arra fogják. Miért hiszik azt, hogy egy gyereknek jobb az, ha két éretlen, marakodó, egymást gyűlölő ember mellett traumatizálódik, ahelyett, hogy elválnának és csend lenne végre és nyugalom? Ez a gyerek miatt vagyunk együtt csak egy duma. Az erősek, akik meg tudnak állni a lábukon, csomagolnak és mennek. A többiek együtt maradnak. Akárcsak a szüleid. Az ő döntésük.

Szóval éljed csak az életed, az övékért nem vagy felelős. Szép dolog, ha az ember próbál segíteni a szülein, de nem mindegy, miben. Van egy határ.

Ez az ő életük nekik kell megoldani. Te sem hagyod, hogy beleszóljanak a tiédbe igaz? Nekik nem a te életedet kell élniük, és neked sem az övékét. Ha nekik így jó akkor lelkük rajta, de ha nem tesznek ellene semmit, nincs joguk panaszkodni. Anyukáddal elbeszélgethetnél ezekről. Ráférne egy kezelés tényleg.

Nem tartozol nekik semmivel. Azt a jót, hogy fölneveltek aláásták a viselkedésükkel.

Nem vagy egyedül ilyen helyzetben. A páromnak is csak papíron vannak szülei, mert az apját látta négyszer életében, az anyja meg orvosi eset. Nagyon nehéz volt neki is, mert próbálta volna a kapcsolatot tartani legalább az anyjával, de csak rosszat és lehúzást kapott vissza. Pár hónapja aztán megunta és azóta kikapcsolta az anyját az életéből. Tudja, hogy nem tartozik neki semmivel. Azt kívánja, hogy az anyja legyen boldog de számára mint személy már nem létezik. És azóta nyugodt az életünk.