Mit kellene nekem tenni hogy megmaradjon a jó viszony is, de ne érezzem ennyire megbántottnak magam. Meghasad a szívem hogy most nem akar meghallgatni, amikor mindig is megbeszéltünk mindent egymással. Mit tegyek ezután?

Köszönöm a segítő és jó szándékú válaszokat. Természetesen ilyen röviden nehéz leírni mindent hogy teljesen világos legyek. Lehet hogy energiavámpír vagyok, de akkor a lányom is az volt évtizedeken keresztül velem szemben. Bizony rengeteg sírást és gyötrődést hallgattam tőle végig ennyi idő alatt, amikor én bírtam lelkileg az ő "energiavámpírkodását"(nevezhetjük ennek a lelki problémákat). Természetesnek tartottam hogy meghallgatom. Most lehet hogy én tűnök annak, de szerintem a családnak össze kell tartani, ha valaki beleesett a "gödörbe". Ki húzza ki a másikat a "gödörből" akkor, ha még a családra sem számíthatunk? (meg kívánom jegyezni hogy a férjem és a fiam a házimunkában segít, de azt írtam hogy lelkileg nincsenek mellettem). Ezért számítottam a lányomra mivel nem ő végzi a házimunkát, na meg talán a nők adottságukból fakadóan alkalmasabbak erre. Valamit neki is vállalnia kellene nem? Vagy egy szülőnek az a dolga hogy mindent feláldozva megtegyen a gyerekéért és amikor viszont az anyuka kerül bajba, akkor a gyerek nem köteles segíteni? Én nem ezt a példát mutattam nekik, mivel 18 éves korom óta ápoltam az anyukámat, de nem csak fizikailag hanem lelkileg is. (Megjegyzem nem arról szoktam folyamatosan panaszkodni ami a műtéttel kapcsolatos, azt én is jobb ha elfelejtem, hanem ami a lelkem nyomja. Nyilván érzékenyebb lettem a műtét után.)