Vagy hagyom magamat (mint eddig mindig), vagy végre egyszer kiállok magamért az életben, és akkor én leszek a kis buta sértődött?

Óriásit csalódtam a testvéremben, kéretlenül beleavatkozott az életembe, méghozzá úgy, hogy elkezdett a hátam mögött sz.rt kavarni, hatalmas félreértéseket és tévinfókat hagyva maga után, amiket nem sikerül azóta sem tisztáznom, hiába igyekszem, a világos beszéd nem használ, csak egyre keszekuszábbak a szálak, tiszta agyrém. De ami a hab a tortán, hogy a barátnőmet környékezte meg elsőként, akivel a tudtomon kívül ki akart beszélni, elhitetett vele dolgokat, és most ők azóta is nagyon jó barátnők! (Mindhárman lányok vagyunk.)

A barátnőm erről csak utólag szólt, én sokáig nem is tudtam semmiről. Elkezdtem nekik pedzegetni, hogy azért ez így nem egészen fair. A tesóm részéről azért, mert kezdeményezte ezt az egészet, és káoszt keltett a hátam mögött, a barátnőm részéről meg azért, mert nekem nem szólt róla egy szót se, és nem állt ki mellettem, amikor a tesóm rólam pletyizett (sőt, még barátnő is akar vele lenni ezek után). Utólag mondta persze, hogy ő is furcsállta ezt az egészet, hogy mégis mi ez az akció a tesóm részéről, meg hogy ezt tényleg nem így kellett volna, de hát végül is egész jól eldumálgattak a végén, úgyhogy ez így neki tök oké... Erre én összeszedve minden bátorságomat, kifejeztem mindkettőjüknek a nemtetszésemet, és mondtam, hogy ez nekem eléggé fájt, meg a bizalmam megingott mindkettőjükben. De nem igazán érdekel senkit.

Nem haragszom rájuk, de csalódott vagyok nagyon, és így nincs kedvem egyikükkel sem kapcsolatot fenntartani, legalábbis amíg nem tisztázódnak teljesen a dolgok, és nem értik meg legalább egy minimális mértékben, hogy ez nem volt fair. Viszont amíg tart ez az állapot, addig is én vagyok a szemükben a sértődött, meg a haragtartó, meg aki rosszul kezeli a dolgokat. Mindig is félénk voltam, amolyan "bocsánat, hogy létezem" típus, meg "elnézést kérek, amiért belém rúgtál" típus, és ezen szeretnék változtatni, fejlődni. Meghúzni a határaimat, és kiállni az igazamért, amellett, amit etikusnak tartok, és az ellen, ami nálam már nem fér bele.

Ki lehet jönni ebből a helyzetből úgy, hogy ne azt hozzák ki az egész család előtt, hogy én milyen sértődött meg ilyen-olyan vagyok? Sajnos velem szemben senki sem nagyon elfogult a családban, én vagyok a legkisebb, aki nem számít, vele úgyis bármit lehet, ő csak úgy van. (Persze hívhatjuk sértődöttségnek is, ami most bennem van, de akkor ilyen értelemben véve ez egy jogos "sértettség". Egyszerűen nem veszi be a gyomrom.)