Mentálisan rosszul érzem magam. Hogy éljem túl?

Nem találom a helyem. De tényleg, sehol, semmiben. Mindenki csak elűz maga mellől. Ha meg nem, akkor is rosszul érzem magam. Olyan kicsinyesnek érzem magamat más szemében. Értéktelennek, primitívnek, bunkónak, rusnyának, unalmasnak és legfőképpen egy senkinek.

Úgy érzem, szetcsúszik a kezemben minden, szétesik a világ körülöttem. Félek a holnaptól, rettegek tőle. Akármit teszek, minden nap egyre rosszabb. Nagyon sok minden áll még előttem, és ezektől félek. Annyira, hogy a pillanatokba temetkezem, mert nem merek belegondolni, hogy miket kell elérnem még. Kevés vagyok hozzá és gyenge. És tudom, egyszer szembe fogom találni magam ezekkel a nehézségekkel, mégha menekülök is tőle, minden nap vége azt jelzi, hogy az idő csak egyre fogy, és a baj közeledik felém, amivel nem tudok megbirkózni.

Boldog és sikeres szeretnék lenni. Ezen felül szeretnék kibékülni magammal. De ebben a világban mérhetetlen a gyűlölet és a szenvedés. Ha szeretem magam, akkor a többi gonosz lerombol belőlem mindent. Az álmaim álmok maradnak, mert az emberi gonoszság nem engedi magvalósítani. Meddig kell hurcolnom ezt a terhet?! Még a múltamat sem sírhatom vissza.. akkor mégis mit szeressek? Itt engem csak tönkretesz minden. Ez a világ halott, ahol egy percig sem jó létezni.

Körülvesznek az emberek, elvileg vannak barátaim, igaz nem sok. Kettő, néha három. De felszínes mind. Nem is tudom, miért vannak. Így is magányos vagyok, nagyon, pedig itt vannak körülöttem. Sehol nincs helyem, sok vagyok másnak. Látszik, hogy jobb lenne nélkülem.

Nekem az egyetlen kiútam a halálom lenne. Nagyon egyszerűen meg tudnám ölni magam, semmi akadálya nem lenne. Ismerem ahhoz a biológiát, hogy tudjam, mi a legfájdalommentesebb módja a halálnak. Nyilván nem szenvedve akarok meghalni. Nem is akarok, csak már úgy érzem, nem sokáig bírom így.

Ennek ellenére nem tehetem meg, csak ha önző lennék. Akkor tudnám megtenni, ha az emberi érzéseket figyelmen kívűl hagynám. Ha nem foglalkoznék azzal, mit hagyok magam után. Csakis ez tart vissza, fogalmam sincs, meddig. Ráadásul rohadtul nem az vagyok, ahogy látnak engem mások. A "barátaim" csak annyit tudnak, hogy félek az egyetemtől, meg utálom az apámat. A szüleim csak annyit hisznek, hogy egy bunkó vagyok, aki lusta, csak veszekedni tud velük. A nővérem azt hiszi, elég annyi szó, hogy csak akarni kell a célokért. A párom ezeket mind tudja egyben, de többet nem. A többi az titok, amiből sokat még magamnak sem vallok be. A legtöbb titok olyan, ami okot ad arra hogy gyűlöljem magam és az életet. Elég indokom van ahhoz, hogy halálvágyam lehessen. De nem értik meg az emberek. Nem az vagyok, aminek látszom. Mindenki azt hiszi, szeretem az osztályomat, pedig nem, mert gonoszak velem. Mindenki azt hiszi, tervezem a jövőmet, pedig azt se tudom, holnap mi lesz. Azt hiszik teszek a céljaimért, amikor még célom sincs. Ezért senki nem gondolja azt rólam, hogy utálok élni, legszívesebben meghalnék. Hogy meg akarom ölni magam. Mivel a terheimet csakis én viselem, ezért senki nem tudná megérteni, ha megtenném. Csakis a párom értené meg, de nem tudná elfogadni. (Ki tudná?!) Azt hiszi, hogy a szerelem segít enyhíteni a fájdalmat. Segített, de most a határaimhoz értem. Egyedül én ismerem magam, szörnyű az egész életem, akármennyire nem tűnik más szemében annak, nekem igenis az.

Elég okom van ahhoz, hogy gyűlöljem magam. Már csak ezért is megölném magam, ha a lelkiismeretem hagyná. Még a párom se ismer annyira, hogy átlássa az érzéseimet, nem tudná elfogadni a tettemet. Pedig ő is meg akarta tenni. De mindig azt mondja, amióta vagyok neki, azóta meg se fontolja a fejében a dolgot. Úgy tűnik, neki a szerelem begyógyítja a sebeket, de nekem nem. Pedig én is azt hittem, lehet ő is csak így hiszi.

Itt akarok hagyni mindent, gyáva vagyok az élet küzdelmeihez. De a halálommal mindikit tönkretennék, akár szeret akár nem. Pedig egyszer mindenki meghal. Igaz, nem mindegy, miért.

Én úgy fogom fel néha, hogy a természetes kiválasztódás része lennék, gyenge vagyok az élethez. A világgal sem vagyok jóban. Az állatokat nem menti meg senki, csak az emberek avatkoznak bele az életfolyamatokba, mesterségesen. Nem halhat meg aki akat, inkább elhitetik vele, hogy jó élni. De ba nem sikerül becsapni őket, akkor majd a gyógyszer helyreteszi. Pedig csak nem alkalmas az élethez. Csak a fejlett emberi agy fejlett érzelmi szinttel rendelkezik, ami felülírja a természetes kiválasztódást.

Bárcsak minden kapcsolatom tönkremenne, akkor nem kéne azon aggódnom, hogy valakit tőnkreteszek. Nem akarok a saját magam miatt fájdalmat okozni másnak, amikor "nem csak a halál a megoldás".

Van egy biztos módszerem, amivel simán elintézhetem magam. Eddig csak gondolatban volt jelen, de már nagy vonalakban tervezem, szerencsére nem kell rajta sokat agyalni, nem nehéz. A kezemben van a halálom, és csak egy dolog állít meg abban, hogy megöljem magam. Csak az érzések szabnak határt. Tudom, milyen károkat okoz egy öngyilkosság, az unokatestvéremmel is ez történt. Belegondolok ilyenkor, mi lesz ha én is megteszem. Mi változhat, mit teszek tönkrw, ki roskadna bele. Igen, vannak, akik fontosnak tartanak, vagy egyszerűen csak túl közel állok hozzájuk. (Barát, osztálytárs, család). A hozzáfűzött viszonytól függetlenül mindenkit tönkretenne. Tudom, hogy hiányoznék sokaknak, akkor is ha nem szeretnek. Ez ilyen, de ettől függetlenül belehalok az életbe, nem bírom. Nem a magány miatt akarok meghalni. Ezért se tettem valószínűleg még meg.

Viszont most a határaiom, a tűrő képességemen vagyok. Egy csepp kell ahhoz, hogy mindent magam mögött hagyjak. Kérlek segítsetek, hogyan kell túlélni? Miért érdemes küzdeni? Minden szó számít. Nem találom a helyem, el vagyok veszve, úgy vagyok egyedül, hogy körbevesz az embertömeg. Egyre inkább nehezedik rám a nyomás. Úgy érzem, nem sokáig bírom. Mit tegyek, hogy ne a halált válasszam?